Negyvenöt éves vagyok. Van egy idősebb nővérem. Egy szomszédos városban él a családjával. Én egyedül vagyok a szülővárosomban. A családommal lakom a lakásomban. Volt egy nagynénénk. Gyermektelen nő volt, aki szeretett vigyázni a gyerekeimre.
Különösen a legkisebb lányomat, Anyutát szerette. És Anyuta még jobban szerette Mása nénikéjét, mint a saját nagymamáját. Ha egy napig nem látta őt, nem volt önmaga. A gyermekeim felnőttek és szétszéledtek a családjaikba és a lakásaikba. Anyuta, miután elvégezte az egyetemet, dolgozni kezdett, és vett egy egyszobás lakást a városközpontban. Úgy döntöttem, hogy a nagynéném hozzám költözik.
Akkoriban már albérletbe kezdett, és gondozásra szorult. Hála Istennek, a szüleim kiváló egészségnek örvendtek, és tudtak magukról gondoskodni. Anyuta minden szabadidejét Mása nagymamának szentelte. És amikor a nagynéném úgy érezte, hogy a halálán van, átírta a lakását a lányomra.
Anyuta Mása néni beleegyezésével úgy döntött, hogy bérlőket enged be, hogy könnyebben tudja fizetni a lakbért. Egy hónappal ezelőtt Mása néni meghalt. A nővére és a lánya eljöttek elbúcsúzni tőle. Alig három nappal azután, hogy Mása néni holttestét nyugalomra helyezték, a rokonaim meglátogattak.
– “Egy perc és megyünk – mondta a nővérem -, csak el kell hoznunk Mása néni lakásának kulcsát.” “A lakás Anyutáé, ha nem tudnád. “És miért adná oda neked a kulcsokat?” Meglepődtem, hogy ilyen szertelenül. “Nos, Anyutának saját lakása van, és a lányom itt akar egyetemre járni.
Nem lakhat kollégiumban. “Nekünk adhatnák a lakást, elvégre családtagok vagyunk” – mondta a nővérem. “Megkérdezem a lányomat, és ő majd bérel neked egy olcsóbb lakást” – mondtam. Ez a lehetőség nem tetszett a nővéremnek, és dührohamot kapott. Megmutattam neki az ajtót. De úgy érzem, nem ez volt az utolsó botrányunk vele.
