Későre járt az idő, az emberek már aludtak. Csak három alakot lehetett látni az éjszakában. A nagymama két gyereket húzott maga után: – Miattad halt meg a lányom! Nem akarlak látni titeket. Nagymama, félünk, kérlek, menjünk haza.”
Miután a balesetben meghalt a lánya, amikor a testével betakarta a gyerekeit, Mária elméje kicsit megmozdult. A gyász súlya túl nagy volt számára, hogy elviselje. Nem tudott a gyermekeire nézni. Egy hónappal a baleset után úgy döntött, hogy megszabadul tőlük.
Logikusabb lett volna árvaházba adni a gyerekeket, de elhomályosult elméje másképp döntött. Elvitte a gyerekeket egy sötét erdőbe, és otthagyta őket. A gyerekek összebújtak, hogy melegen tartsák magukat.
Sötét volt és tele ijesztő hangokkal. Iryna a kutyáját sétáltatta a környéken. Hat hónappal ezelőtt elvesztette a gyermekét, mert a volt férje családjában bántalmazták. Ez volt a kapcsolatuk utolsó pontja. Hirtelen a kutya megérezett valamit, és elszaladt.
A nő alig tudott lépést tartani a kutyával. A tüskebokrok mögött két gyerek volt. A fiú és a lány rémülten nézett Ira-ra. “Mit kerestek itt?” – lepődött meg az asszony. “A nagyi azt mondta, nem akar látni minket, és itt hagyott minket. Ira elvitte a gyerekeket a házába, nagyon fáztak.
Megmelegítette őket és megetette őket. Később úgy döntött, hogy átveszi a felügyeletüket. Így hozta össze a sors a magányos lelkeket. A gyerekek újra megtalálták az édesanyjukat, az asszony pedig megtapasztalta az anyaság boldogságát. Egy évvel később a családjukban megjelent egy apa. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak!
