Közömbös

– Lena?
A hang ismeretlen volt. És Lena épp azon volt, hogy eldobja a hívást. De a hang a kagylóban sietett tovább:

– Lenocska, ne tedd le a telefont. Anyukád egyik ismerőse vagyok. Nem is tudtam, hogy van egy lánya. Ezért hívlak. Mása segítségre szorul, tudod? Majd megérted, ha ideérsz. Tudja a címét?
– Nem tudom.
– Majd lediktálom, vagy elküldöm SMS-ben.
– Ne fáradjon. Nem megyek sehova.
– Nem tudtam, hogy ennyire közömbös vagy.
Lena letette.
Pár perccel később a telefon csipogott – üzenet érkezett. „Eldobtam a címet, hát legyen. Úgysem megyek sehova” – gondolta Lena. És a reggel óta olyan napsütéses hangulat azonnal borús felhőkbe borult.
***
Mása tizenkilenc évesen szülte meg Lénát. Nem mintha túl korán lett volna, de… nem időben! És nem is akart gyereket, ha belegondolsz. Azt remélte, hogy Szergejt magához kötheti. Mintha nem tudta volna, hogy ez nem működik. Így hát vissza kellett mennie az anyjához a városba, amit Mása sűrű isten háta mögötti településnek tartott.
Az anyja egyáltalán nem örült neki. Ő maga harmincegy évesen szült egy lányt. Egyedül nevelte fel a lányát. Mire észbe kapott, az élete az ötvenhez közeledett. Azt hittem, hogy Mása nem fog sietni a gyerekekkel. És most itt van.
Tizennyolc évesen Mása elment, hogy meghódítsa a nagyvárost. De valamiért a város nem hullott a lábai elé. Szerjozska viszont igen, és nem sokáig. Hogy eleinte bókokban szétszóródott, de amint megtudta, hogy hamarosan apa lesz, azonnal összezsugorodott:
– Mash, nem várhatunk? Miért kell nekünk most egy gyerek?
– És mi értelme halogatni, ha már ilyen jól sikerült. Lakást bérelni, megházasodni, végre – Mása teljesen természetesnek tűnt.
Szergej nem változtatta meg a véleményét. Igaz, az esküvővel nem sietett. Még találkozott Mashával a szülészeti kórházból, egy bérelt lakásba vitte. De az álmatlan éjszakák és a pénzhiány után három hónappal később eltűnt. Egyik nap csak úgy elment, állítólag munkába, és soha többé nem jött vissza. Mása természetesen kereste őt. De mindhiába. Szergej nem vette fel a telefont, a kollégák a fejüket rázták:
– Nem tudjuk, hová ment. És miért is jelentkezett volna nálunk.
Hogy hol laknak Szerjoga szülei, Mása nem tudta. Valahol délen. De a dél nagy.
***
Mása eljött az anyja házába Lenocsával és a kis hozományával.
– Tessék, hoztam neked egy unokát. Segítenél nekem?
Nina Ivanovna felsóhajtott, hallgatta Mása történetét, szidta lányával együtt a nyamvadt Szeregát. Aztán megkérdezte:
– Milyen segítséget vársz tőlem? Amíg dolgozom, addig persze tudok néha Lénával együtt ülni, de többet nem. És azt is csak akkor, ha hazajössz. Én nem megyek a városba. Ott nincs mit fognom, és nem akarok bérelt lakásokban bolyongani.
Mása a homlokát ráncolta:
– Anya, szeretném, ha Lenka egy ideig nálad maradna. Én majd visszamegyek a városba egyedül, szerzek munkát. Majd én segítek neked.
– Az kizárt dolog! – Nina Ivanovna vágott közbe.
– Hát ne tedd! – Mása dühös lett. – Felajánlom a korengedményes nyugdíjazást, a pihenést, az unokát, akit dajkálhatsz! Én pedig gondoskodom önről.
– És te megkérdezted, hogy szükségem van-e ilyen „szabadságra”? – Nina Ivanovna a homlokát ráncolta. – Általában vagy együtt maradtok… ezt túl fogom élni…., vagy mindketten elmentek.
Mása rájött, hogy felesleges vitatkozni.
– Holnap elmegyünk! Ma már túl késő van.
***
Kivéve, hogy Mása egyedül ment el. Nina Ivanovna reggel Lenocska sírására ébredt. A lánya eltűnt. Százszor tárcsázta Mása számát. De a telefon néma volt… Még a robot sem jelentette az előfizető ideiglenes elérhetetlenségét.
Nina Ivanovna először arra gondolt, hogy a rendőrséghez fordul. De aztán ránézett a bömböléstől vörös Lenocsára, aki olyan boldogtalan volt, és…..
– Jól van, unokám, neked és nekem túl kell élnünk – mondta, és letörölt egy dühös könnycseppet.
És túlélték. Amíg Nina Ivanovna dolgozott, a szomszédasszonya, Vera, akinek két saját gyereke volt, Lénával ült.
– Úgyis szülési szabadságon vagyok, tudok vigyázni a tiédre. Csak nem ingyen. Tekintsd azt az unokát egy magánóvodában. Fizetős – mondta Vera.
Nina Ivanovnának nem volt hová mennie, így beleegyezett. Beletúrt a megtakarításaiba, spórolt egy esős napra. Jól jött: az esős nap hamarabb jött, mint amire számított.
Aztán Lenocska elment az óvodába. Ekkor bukkant fel először Mása.
– Mit szeretnél? – Nina Ivanovna találkozott a lányával.
– Jaj, anyu, hát ne legyünk udvariatlanok – mondta Mása. – Igen, az én hibám. De nem volt más választásom. Különben is, tudtam, hogy Lenocska nem veszne el veled. Úgy gondoltam, hogy amint talpra állok, biztosan segítek neked. De a folyamat egy kicsit tovább tartott.
Nina Ivanovna komoran nézett a lányára, és nem volt hajlandó meghívni a lakásba. Másának azonban nem volt szüksége meghívóra. A vállával ellökte az anyját, belépett, és megkérdezte:
– Hol van Léna? Hoztam neki ajándékokat. És egy kis pénzt neked.
– Nem kell. Megyek, összepakolom a gyereket, a lányodért jöttél, ugye?
Mása habozott.
– Anya, mi értelme feleslegesen zaklatni őt? És most egyáltalán nincs időm vele foglalkozni. Dolgozom, és férjhez megyek. A vőlegényem még nem tud Lenocsáról.
Nina Ivanovna kinyitotta az ajtót:
– Kifelé!
Mennyire szerette volna megragadni Mását a szépen elrendezett hajánál fogva, homlokát a falba verni, majd ledobni a lépcsőn. De visszatartotta magát.
– Látni akarom a lányomat – próbálta Mása magabiztossá tenni a hangját, de nem sikerült.
– Leszarod a lányodat. Azért jöttél, hogy kielégítsd a lelkiismeretedet. Azért jöttél, hogy ajándékokkal nyugtasd a lelkiismereted. Menj el szépen. Különben nem fogok tudni vigyázni magamra.
Mása elment. Nina Ivanovna pedig leült az előszobában egy puffra, és dühös sírásban tört ki, csak annak örült, hogy Lenocska most Verával és a fiaival együtt sétál.
***
Mása legközelebb két évvel később jelentkezett.
– Ne tegye le a kagylót! Szeretnék segíteni neked pénzzel. Kapcsolja ki a büszkeségét egy pillanatra. Lena felnő, és a pénz nem számít.
– Sokáig tartott! Nem akarod látni a lányodat? Vagy még jobb, ha családot adsz neki?
Mása hallgatott. Nem akarta elmondani az anyjának, hogy másodszor is férjhez ment, és az új férje, akárcsak az előző, nem tudott Lénáról. Különben is, ő egy fiúról álmodik. És nem valószínű, hogy a tervei között szerepel egy olyan lány felnevelése, aki teljesen idegen számára.
– Utalja át a pénzét. Nina Ivanovna jól értette lánya hallgatását.
***
Lena természetesen az anyjáról kérdezte a nagyanyját. Szinte még csak nem is hazudott:
– „Anyád elment. De olyan messzire, hogy nem tudott visszajönni. Néha küld nekünk pénzt.
– Nem jön vissza? Miattam? – Lena reménykedve nézett a nagymamájára.
– Nem tudom, Lenocska – ölelte meg unokáját Nina Ivanovna.
Tényleg nem tudta.
***
Teltek az évek, Léna felnőtt, a nagymama megöregedett. Néha görcsbe rándult a szíve, és a vérnyomása felszökött, de Nina dolgozott. Nem ilyen életről álmodott: már régen nyugdíjba mehetett volna. Elég pénze lett volna egyedül is. De ő és Lenocska ketten – jaj. Mása rendszertelenül elkényeztette a pénzt: hónapokig el tudott menni anélkül, hogy a lányára gondolt volna.
Akkor jött az anyjához, amikor már felhagyott a várakozással. Léna majdnem tizenhat éves volt. Mása sokáig nem adott hírt róla, és most itt volt a meglepetés!
– Nevetni fogtok, de én megint férjhez megyek. A jelenlegi férjem kész befogadni Lénát. Úgyhogy ha nehezen viselsz egy tinédzsert, én el tudom vinni.
– Megjött az eszed! – Nina Ivanovna lesüllyedt a zsámolyára.
Reggel óta nem érezte jól magát: a szíve a halántékában dobogott, fekete legyek nyüzsögtek a szeme előtt.
– Nagymama, megjöttem – hallatszott a bejárati ajtóból.
– Kérdezd meg, mit akar – mondta Nina Ivanovna, és biccentett a konyhába lépett Léna felé.
– Lányom, érted megyek – kezdte kínosan Mása.
– Anya?” Léna az idegen nőre nézett, tanulmányozta őt.
– Nehéz lehet a nagymamának téged húzni – évek. Ezért jöttem ide. Megpróbáljunk együtt élni? – Mása nehezen találta a szavakat.
– Én nem megyek el! – Léna megrázta a fejét. – Nagyinak még nehezebb lesz nélkülem. Befejezem az iskolát, elmegyek dolgozni, segítek neki. És én nem ismerlek téged!
És elment: az ajtó becsapódott, Léna bezárkózott a szobájába.
– Nincs szükségem az áldozataidra, Mása. Elkéstél – rázta a fejét Nina Ivanovna. – Menj, és élj boldogan, amíg meg nem halsz. Ha persze sikerül.
És Mása elment, Nina Ivanovna pedig a gyógyszeres szekrényhez ment. Nehezen tudott beszélni a lányával. „Nem akarok idő előtt meghalni – gondolta. – Nem hagyhatom egyedül Lénát.”
***
Nina Ivanovna egy napsütéses júniusi napon halt meg. Léna éppen befejezte a kilencedik osztályt, és a nyár még előtte állt. Fiatalon, boldogan, szabadon repült a lakásba.
– Nagymama, ez az! Vége van!
Nina Ivanovna a konyha padlóján feküdt, és egy meleg napsugár megérintette az arcát, remélve, hogy felmelegíti. De sajnos… Egy súlyos szívroham elvágta Nina Ivanovna életének fonalát.
Léna leült a nagymamája mellé, rájött, hogy ez tényleg a vég, és sírt…
***
– Léna, ismerkedj meg velem. Ő a férjem, Mihail Petrovics – háborgott Mása, és a lábával tolta a lánya rózsaszín papucsát. – Cseréld le a cipődet, külön neked vettem.
– Nos, lányom, legyünk barátok? – Egy telt, szemüveges férfi nyújtotta a kezét Lénának.
A lány megrázta, ránézett az új „apukára”. Nem tetszett neki a férfi. Rögzült, nyirkos tekintet a vékony keretes szemüvege alól, forró, puha keze, kopasz foltok, amitől a homloka karikatúraszerűen nagynak tűnt, a hasa kilógott az övén.
– Jöjjön be, helyezze magát kényelembe. Készen áll a szobám. A nagymama lakása is a tiéd. Végrendeletet írt. Nem tartok rá igényt – mosolygott Mása, a szavak úgy hullottak, mint a borsó. – Itt fogsz tizedik osztályba járni. Jó iskolánk van. És általában minden csodálatos lesz számunkra.
Léna hamarosan megtudta, milyen jó az anyja háza, és mennyire szeretik itt.
***
– Mása lánya olyan kedves! Bárcsak már korábban megismertem volna! – Mihail Petrovics szó szerint megtapogatta Léna alakját.
A lány idegesen szorosan becsomagolta a köntösét, kiugrott a konyhából, és megígérte magának, hogy soha többé nem jelenik meg köntösben a mostohaapja előtt. Csak nadrágot, túlméretezett pólót. És lehetőleg pulóvereket! Még nyáron is.
Léna megpróbálta elmondani az anyjának, hogy Mihail Petrovics a szó szoros értelmében nem ad neki szabad kezet. És a sikamlós pillantások és bókok csak a kisebbik rossz. Megcsíphette Lénát, vagy undorító kuncogással hátba csaphatta.
– Léna, bosszút állsz rajtam? – Mása a semmiből reagált. – Tönkre akarod tenni a családi életemet gyerekkori sérelmek miatt? Nos, Mihály nem viselkedhet így. Ő egy szolid, megbecsült ember, üzletember. Adott neki egy pici kislányt!
És Léna elhallgatott. Mihail Petrovics is elhallgatott. Mása bizonyára megosztotta vele a lánya panaszait. Igaz, nem tartott sokáig.
Léna igyekezett nem odafigyelni, mostohaapja elől a szobájába bújt. De ő nem hagyta abba. Iskola után nem akart hazamenni. Lena az utcán lógott, és várta, hogy az anyja hazaérjen a munkából. A mostohaapa is dolgozott, de bármikor megjelenhetett otthon.
Ez így ment egy egész éven át. Lena rosszul fejezte be a tizedik osztályt. Hát nem tudott a tanulásra gondolni, amikor otthon nem lehetett pihenni. Állandóan résen kell lenni, kerülni Mihail Petrovicsot. És csendben maradni! Mert az anyja nemhogy nem akart semmit meghallgatni, hanem őrjöngött, ha Lena panaszkodott.
De egy nap Mihail Petrovics a szavakról és a tekintetekről a tettekre tért át. Aznap éppen ünnepeltek valamit a munkahelyén. Korábban jött haza. Részegen és vidáman. A folyosón karon ragadta Lénát, a falhoz szorította a tetemét, forrón súgott valamit a fülébe. Lena nem emlékezett, hogyan menekült el. Bedobta a holmiját a táskájába, felkapta a nagyanyja lakásának kulcsát, és elszaladt.
***
Másnap Mása telefonált.
– Lenocska, mi történt? Megint összevesztél Misával? Gyere vissza!
– Nem! Élj egyedül Misával. Jól vagyok itt.
– Hogy lehetsz egyedül? Tizenhét évesen nem élhetsz egyedül.
– Majd találok munkát. Ősszel elmegyek a műszaki iskolába. Még koldulni is fogok! De nem megyek vissza a te ragacsos Miskádhoz! – Léna hangja megtört, és felzokogott.
– Jól van, maradj csak ott! Majd én segítek neked a pénzzel. Nem értem, mi történt veled.
„Te mindent értesz!” – Lena kiabálni akart, de tudta, hogy az anyja nem hallaná meg. Nem is akarta hallani.
***
Az anyja tényleg segített. Nem sokat, de minden hónapban küldött neki pénzt. Ez elég volt a lakbérre. Eladói állást kapott egy kisboltban. Heti két este. Beiratkozott egy műszaki iskolába.
A település nem véletlenül viselte a büszke „városi típusú” előtagot. Ez volt az egyetlen szakiskola, amely könyvelőket képzett. Nehéz volt. Lena csak arra emlékezett abból az időből, hogy mindig aludni akart.
Aztán megszűnt az anyja segítsége. Lena nem hívta fel, hogy megkérdezze, miért. Nem remélt örökké tartó segítséget, és Lénát nem érdekelte, hogy az anyja és a drága Mihail Petrovics hogy vannak.
Tanult, munkát talált, és élte a maga nyugodt életét. Nem emlékezett az anyjára. Néha meglátogatta nagyanyját a temetőben, és elmondta neki a legfrissebb híreket. És úgy gondolta, hogy az élete nem olyan jó, de egész jó. És akkor jött ez a váratlan telefonhívás.
„Igen, közömbös vagyok! Ehhez a nénihez, akit anyámnak hívnak, nem érzek semmit! – gondolta Léna, és komoran nézett ki az ablakon, amely mögött aranylóan sütött az őszi nap. – Na és ha egy kicsit segített nekem! De ezzel a segítséggel még a szülői adósságának egy századát sem fedezte! Én nem megyek sehova!”
De ő mégis elment. Magát szidta a gyengesége miatt, és becsengetett a kopottas ajtó melletti dróton lógó csengőhöz. Lépések hallatszottak, valaki mintha megbotlott volna és káromkodott volna, végül kinyílt az ajtó.
– Mi az?” – kérdezte barátságtalanul egy sáros köntösbe öltözött néni.
Lena alig ismerte fel az anyját.
– Te… Mi a baj?
– Lena? Mit keresel itt? Azért jöttél, hogy megsajnálj? Ne sajnálj engem! – Mása megingott, a csuklóra támaszkodott. – Jól van, gyere be, ha már eljöttél.
Aztán leültek a koszos konyhában, és Mása mesélt, időnként ivott egy-egy kortyot az üvegfestékből.
– Az én Miskám tényleg egy szemétláda lett! Amikor elmentél, egy idő után szerzett magának egy fiatal nőt. Hamar rájöttem, de nem siettem elválni tőle. Azt hittem, hogy a férfi válságban van. Várni kellene, hátha túlteszi magát rajta. Elvégre közös lakásunk volt, és ő hozott pénzt. Az én munkám az, ami: így – nem otthon ülni… Vártam és vártam, amíg nem vártam. Ő maga adta be a válókeresetet. Beköltöztetett ebbe a kutyaházba. Élhetsz, ahogy akarsz, mondta. Visszanéztem: se család, se normális munka, se lelki társ. Senkinek sincs rám szüksége. Csak egy munkahelyi barátom, aki néha beugrik. Biztos részegen adtam meg neki a számodat. Így aztán kihúzott téged, hogy megmentsen engem.
Mása elcsuklott, és elhallgatott.
Lena az anyjára nézett. Különböző érzések tolongtak a lelkében: csipkelődés, neheztelés, káröröm és… szánalom. Szánalmat érzett ez iránt a levert, magányos, senkinek sem kellő nő iránt.
– Talán abba kéne hagynia a szemének áztatását. Menjünk el hozzám? – Javasolta Lena, gyűlölve magát.
De az anyja meglepte őt.
– Nem, Lena, nem akarok. Elkezdesz felnevelni, sajnálni fogsz. Én ezt nem akarom. Én nem sajnáltalak. Menj haza. Úgy élem az életem, ahogy jónak látom.
***
Lena kilépett anyja dohos lakásából, és belélegezte a hideg őszi levegőt. „Még jó, hogy nem értett egyet” – gondolta. – ‘Nem fogom többé meglátogatni. Teljesítettem a küldetésemet. Hagyom, hogy úgy éljen, ahogy neki tetszik. Soha többé nem jövök ide, hadd higgyék, hogy közömbös vagyok!”
***
Két évvel később Mása meghalt. A szomszédok találtak rá. A telefonban volt egy „lánya” bejegyzés. Felhívták. Léna szerény temetést szervezett, amelyen egy könnyet sem ejtett.
– Milyen közönyös – suttogták a háta mögött. – Az anyja meghalt, és őt nem érdekelte.
És Lénát tényleg nem érdekelte. Egy idegent kísért el utolsó útjára.