– Ki hagyta megint fedél nélkül a fogkrémet?! – Lerin kiabált a fürdőszobából.
Nem érkezett válasz. A takaróba burkolózó Petya megpróbált úgy tenni, mintha aludna, pedig Lerin aznap reggel nem egyszer átkiabált a víz zaján.
– Petya, hozzád beszélek! – Folytatta Lera, aki fogkefével a kezében jött ki a fürdőszobából. – Te voltál az, aki tegnap este megint nem zárta be a fogkrémet?
– Vagy talán apa volt az? – Felelte Petya lustán, nyújtózkodva. – Mindig mindenért engem hibáztatsz.
– A párodnak saját tésztája van! – ellenkezett Lera. – És megint a szokásosat csináltad.
A konyhában anya reggelit készített. A specialitása egy meglepetés rántotta volt. A meglepetés attól függött, mi van a hűtőben. Ma a tegnapi káposztapörköltből volt néhány kanál.
– Ler, Pjotr, gyertek reggelizni! – Kiabált anyu a konyhából, túlharsogva a bekapcsolt vízforraló zaját.
Lera megforgatta a szemét, és elindult a fürdőszoba felé. Petya még mindig lustán forgolódott ide-oda, amíg meg nem hallotta anya második hívását:
– Vagy te magad melegíted meg a rántottát!
– Jövök, jövök – motyogta Petya a szemét dörzsölgetve.
A konyhában már egy kisebb családi krízis jelenete bontakozott ki. Lera az anyjára morogta, hogy a vízforralóban már megint kevés a víz. Anya azzal mentegetőzött, hogy „spórolni kell”, apa pedig az erkélyről bejövet, ahol a halászhálóját ellenőrizte, újabb káoszelemet hozott be:
– „Gal, hol van a zoknim?
– Milyen zokni? Megint átnézted az egész szekrényemet? – kérdezte anya ingerülten.
– Tiszta zokni – tisztázta apa. – Fekete. Tegnap a fürdőszobában voltak.
– Arról beszélsz, amit kimostam? -Lera bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Még meg sem száradtak.
– Nektek, fiataloknak mindig van valami, ami nem szárad meg – morogta apa, és előhúzott egy „vészzoknit”, aminek lyukas volt a sarka.
Lera leült az asztalhoz, és boldogtalanul nézett Petire, aki éppen teát töltött az ő, Lenina bögréjébe.
– Nem tudtál volna saját bögrét hozni? – kérdezte a lány.
– Koszos a szoba – mentegetőzött Petya, miközben a szendvicsét rágta.
Anya hirtelen az asztalra csapott egy törölközőt.
– Elég volt – mondta, és a gyerekeire nézett. – Már harmincévesek vagytok, és még mindig a hátunkon ültök!
– Anya, hány harminc? – Petya kinyújtózott. – Én még mindig huszonkilenc vagyok!
– Nem számít – vágott közbe anya. – Az lehetetlen. Nem tudod, hogyan kell spórolni, vagy rendet tartani. Már régen külön kellett volna élnetek!
– Anya, hol fogunk lakni? – Lera tragikus arcot vágott. – A lakbér drága, a jelzáloghitel – az egyenesen rabszolgaságba vezet.
– Aha, és otthon mindenből élsz, és semmit sem csinálsz – mondta anya. – Elfelejted, hogy ez nem diákszálló.
Apa abban a pillanatban újságot olvasott, és csak egyetértett:
– Így van – mondta Galya. Ha elmész, legalább a nappali rendezett lesz.
– És mit gondolsz, hova megyünk? – Lera nem adta fel. – Ha nyugalmat akarsz, vegyél nekünk egy lakást!
– Akkor te sem fogsz tudni benne lakni – csattant rá apa. – Ki viszi ki helyetted a szemetet?
Anya felsóhajtott.
– Jól van, majd ma este elintézzük. Addig is menjünk vissza dolgozni.
Lera és Petya egymásra néztek. Az arcukon látták, hogy a beszélgetésnek nyilvánvalóan még nincs vége. Anya állta a sarat – itt az ideje, hogy az „öregek” békében éljenek.
***
Este a család összegyűlt vacsorára. Az asztalon a leves és a tészta mellett egy tányéron szeletelt savanyúság volt – apa büszkesége. Anya a konyhában szorgoskodott, próbálta felmelegíteni az ételt és feltakarítani Petya után, aki megint „elfelejtette” a bögréjét a mosogatóba tenni. Lera az asztalnál ült a laptopjával, ahonnan a blogger elviselhetetlenül vidám hangja jött.
– Lera, tedd azt el – mondta anya élesen, a laptopra mutatva. – Vacsorázni megyünk, nem az internetedet hallgatni!
– Anya, én csak befejezem itt a munkámat – mentegetőzött Lera.
– Egész nap itthon vagy, és akkor kezdesz el dolgozni, amikor leülünk vacsorázni – vágott közbe apa, miközben rádobott egy adag tésztát.
Petya úgy lépett be a konyhába, mint egy szuperhős, aki épp most mentette meg a világot. A vállán egy hátizsák lógott, tele kábelekkel és valószínűleg a holnapi rendetlenséggel.
– Megjöttem – jelentette be ünnepélyesen. – Mi a jó?
– Csak rád vártunk – mondta Lera, miközben becsukta a laptopját.
– Petya, mosd meg a kezed, és ülj le – parancsolta anya, és leült apa mellé. – Komoly beszélgetésre van szükségünk.
Petya már az uborkát vette célba, de megdermedt: anya túl komolyan nézett. Ledobta a hátizsákját, és büszke tekintettel bement a kádba.
– Mi a baj? – Kérdezte, amikor visszajött.
– Apa és én eldöntöttük. Itt az ideje, hogy elköltözz.
A konyhában örökké tartott volna a csend, ha nem csattogott volna a kanál, amit Lera a tányérjába ejtett.
– Kiköltözni? – kérdezte, mintha nem hitt volna a fülének.
– Anya, most viccelsz? – Petya közbeszólt. – Hová megyünk?
– Bérelni egy házat – felelte anya nyugodtan. – Dolgozol, pénzt keresel. Végre elkezdesz egyedül élni. Ha együtt akartok élni, hogy spóroljatok, vagy ha egyedül akartok élni.
– Egyedül? – Petya felhorkant. – Anya, láttad a lakbéreket? A fizetésem felébe kerülne csak a közüzemi díjak!
– De apának és nekem végre normális életünk lesz – vágott vissza anya.
Apa, aki addig hallgatott, letette a villáját.
– Anya és én kiszámoltuk. Többet eszel, mint mi, ritkábban viszed ki a szemetet, és annyi meleg vizet használsz, hogy úgy érzem magam, mint egy közfürdő tulajdonosa.
– Apa, mi a te gyerekeid vagyunk! – Petya felháborodott.
– Pontosan így van! – Apa vágott közbe. – Ideje kirepülni a fészekből.
– Három hónapotok van – tette hozzá anya. – Vagy keresel magadnak lakást, vagy elkezded betartani a szabályokat.
– Milyen szabályokat? – Lera keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Az egyik: csak apa és én a nappaliban – kezdte anya. – Kettő: a takarítás szigorúan napirend szerint történik. Három: felnőttként fizetitek a lakbért.
– A közüzemi díjak? – Pét’a úgy nézett ki, mint akit megkértek, hogy hagyja el a Földet. – Nekem semmire sincs elég pénzem!
Lera elhallgatott, és elgondolkodott a hallottakon. Pét’a levertnek tűnt. A szülei végül egyhangúnak tűntek.
Amikor vége lett a vacsorának, Lera becsukta maga mögött a szobájuk ajtaját, és a bátyjára nézett.
– ‘Akkor kezdjünk el lehetőségek után kutatni?
Petya felsóhajtott.
– ‘Úgy tűnik, hogy muszáj lesz.
Lera elővette a telefonját, és megnyitotta a hirdetések alkalmazást. A képernyőn csíkozott falú egyszobás szobák villantak fel, de Lera arca eltökélt volt.
– Oké, majd kitalálunk valamit. Addig is menjünk, készítsünk egy ütemtervet, különben anyám még a határidő előtt kirúg minket a házból.
***
Másnap reggel megkezdődött a munka a „mentőterv” elkészítésén. Lera kinyomtatott egy lapot, amin az állt, hogy „Takarítási ütemterv”, és kiakasztotta a hűtőre.
– Tessék – mondta, és megrázta a filctollat. – Mindenki konkrét feladatokat vállal. Így anyának és apának nem kell túl sokat dolgoznia.
– Ja, és te rögtön a legkönnyebbeket vállaltad – vigyorgott Petya, miközben a feliratra nézett: – Lera – port, polcokat.
– A porolás stratégiailag fontos része a takarításnak! – tiltakozott. – És te gondoskodsz a szemétről meg a fürdőszobáról.
– Hát persze – morogta Petya. – Miért pont én?
– Mert férfi vagy – mondta Lera, mintha ez megdönthetetlen érv lenne.
– Vajon „nem férfiként” sem fizetsz a kommunális szolgáltatásokért?
Ebben a pillanatban apa bejött a konyhába, és felvette az ingét.
– Miért vitatkoztok? Nincs sok időtök, és még a fürdőbe sem jutottatok el.
– Épp most döntjük el, hogy ki mit csinál – válaszolta Lera.
– Akkor döntsetek gyorsan. Ha nem csinálsz semmit, mire anya visszajön, igazi mesterkurzust tart neked a feladatok kiosztásában – mondta apa, és a kulcsait csörgetve távozott.
Petya legyintett a kezével.
– Rendben, én megcsinálom a fürdőszobát, de a szemetet felváltva visszük ki.
– Megegyeztünk – mondta Lera boldogan, és az első jelet tette a napirendre.
–
Az első nap „menetrend szerint” lelkesen indult. Lera gondosan leporolta a polcokat, de közben felborított egy vázát, amely hangos csattanással a földre zuhant.
– Mit is törtél össze? – hangzott egy kiáltás a fürdőszobából.
– Egy váza volt az, ami már régóta itt állt! Anya úgyis ki akarta dobni – mentegetőzött Lera, és a szilánkokat egy zacskóba tette.
Közben Petya a fürdőkádban lévő dugulással küzdött.
– Micsoda rémálom… Lera, te már húztad ki a hajad a lefolyóból? – kiáltotta, miközben a dugattyúval hadonászott.
– Szerinted szándékosan tettem oda? – Lera azt válaszolta.
Estére véget ért a takarítás. A szülők visszatértek, és kellemesen meglepődtek: a konyhaasztal ragyogóan tiszta volt, a nappaliban nem volt zokni, a fürdőkád pedig úgy nézett ki, mintha most szerelték volna be.
– Hát, ha akarod, megteheted! – Dicsérte anya, de aztán hozzátette: – „Csak ne lazíts, ez csak az első lépés.
–
Innen azonban már nem mentek olyan simán a dolgok. Két nappal később Petya elfelejtette kivinni a szemetet, és a zsák biztonságosan ott maradt a folyosón, kellemetlen szaggal töltve meg mindent körülötte.
– Megígérte! – Lera felháborodott, kezével eltakarta az orrát.
– Elfelejtettem! – Mentegetőzött Pét’a.
Aztán Lera úgy döntött, hogy a port nem lehet letörölni, mert „úgyis visszaül”. Petya pedig megint bedobálta a zokniját a nappaliba, amitől anya hisztériába esett.
– Szándékosan akarsz kórházba juttatni? – sikoltozott anya.
– Anya, mi próbálkozunk! – Lera próbálta megnyugtatni.
– Annyira próbálkoztok, hogy hamarosan még az istállóban is kilakoltatlak benneteket!
Apa, aki mindezt végignézte, összegzett:
– Igen, srácok. Azt hiszem, a szabályok szerint élni nem a ti világotok.
–
Este a szobájukban ülve Lera és Pét’a pillantásokat váltottak.
– Valami azt súgja, hogy még három hónapig nem leszünk itt – mondta Lera.
– Igen – értett egyet Petya. – Azonnal lakást kell keresnünk.
Lera bólintott, és megnyitott egy hirdetési oldalt. Most már fel kellett készülnünk a költözésre.
***
Egy hét telt el a keresés kezdete óta. Lera és Pét’a gyanakodva néztek végig minden lakást, amit a honlapokon találtak. Egyedülálló, kopottas falú lakások, építkezésre néző ablakokkal rendelkező lakások, „padlószinti létesítményekkel” rendelkező lakások – semmi sem felelt meg nekik.
– Tessék, nézd, nem rossz lehetőség – mondta Lera, miközben a laptop képernyőjén mutatta a hirdetést.
– Nem rossz? Láttad az árát? – Petya felháborodott. – Ennyi pénzért akár egy ötcsillagos szállodában is lakhatnék. Hát, egy másik városban.
– Azt javaslod, hogy maradjunk itt? – Leri szemrehányóan nézett.
– Nem, de valami olcsóbbra van szükségünk.
–
Másnap elmentek az első megtekintésre. Egy kétszintes ház a város szélén, kopottas lépcsőház, nyikorgó ajtó. A házinéni mosolyogva fogadta őket, de már a küszöbön világos volt.
– Itt a szobája – mondta, és egy sarok felé mutatott, ahol egy kétes tisztaságú, kockás pléddel borított kanapé állt. – A mellékhelyiségek a folyosó túloldalán vannak.
– Köszönöm, de majd meggondoljuk – válaszolta Lera szárazon, és az ingujjánál fogva húzta Petit a kijárat felé.
– Ez volt a leghátborzongatóbb dolog, amit életemben láttam – mondta Petya, miközben lement a lépcsőn.
– Na és, ez csak egy csótány – mondta Lera ironikusan.
– Buliznak odabent. És semmi garancia nincs rá, hogy vége lesz, mire odaérünk!
–
Több ilyen megtekintés után a testvérpár végül kompromisszumos megoldást talált: egy egyszobás lakást egy szomszédos kerületben. Az ár elfogadható volt, a lakás pedig tisztességes. Másnap aláírták a bérleti szerződést.
A költözés napján az egész család összegyűlt az asztal körül. A szülők láthatóan nem tudták leplezni örömüket. Anya megpróbált úgy tenni, mintha aggódna:
– „Biztos, hogy mindent megkaptál? Mi van a kockás ruhákkal, mi van a csészékkel?
– Anya, nincs szükségünk takaróra. Ott meleg van – utasította el Petya.
– Tudod, hogy mindig itt vagyok, ha szükséged van rám. Csak ne hívj éjszaka – tette hozzá apa az órájára pillantva.
– Minden rendben lesz – biztosította Lera.
Ahogy a gyerekek kisétáltak az ajtón a dobozokkal, anya és apa egymásra néztek.
– Szerinted rendben lesznek? – Kérdezte anya.
– Természetesen – válaszolta apa. – És mi is megbirkózunk majd az új, szabad életünkkel.
–
Az első hét az új lakásban azonban egyáltalán nem úgy alakult Lera és Petya számára, ahogyan elképzelték. Lera panaszkodott, hogy Petya mindenhol a szobában hagyja a holmiját, Petya pedig azzal vádolta meg Lérát, hogy mindig elfoglalja a fürdőszobát.
– Nem tudnál nem hozzányúlni a dolgaimhoz? – Pét’a felháborodott.
– Abbahagynád, hogy a konyhát raktárrá alakítsd?
Amikor türelmük a végéhez ért, úgy döntöttek, hogy beugranak a szüleikhez egy látogatásra.
A szüleik szívélyesen, de kissé feszülten fogadták őket.
– Hogy tetszik az új életed? – Kérdezte anya, miközben teát tálalt.
– Egész jól. Csak zajos – mondta Petya.
– És mindig nincs elég meleg víz – tette hozzá Lera.
– De itt minden rendben van – mosolygott apa. – Csend van, rend van. Még több hely van a fürdőszobában.
– És egyáltalán nem hiányzunk neked? – kérdezte óvatosan Lera.
– Gyerekek, szeretünk titeket – mondta anya mosolyogva. – De nincs időnk arra, hogy hiányozzatok.
– Mi? – Petya meglepődött.
– Beiratkoztunk egy tánctanfolyamra – magyarázta apa. – És nyáron elmegyünk egy túrára az Aranygyűrűt megkerülni. Úgyhogy ha bármire szükséged van, hívj minket.
–
Lera és Petya kissé zavartan távoztak a szüleiktől. De belül érezték, hogy minden megváltozott. Felnőttek. És most jött el az ideje, hogy valóban megtanuljanak önállóan élni – ennek az új szakasznak minden örömével és nehézségével együtt.
