A SZIGORÚ ÉLET PRÓZÁJA…

A KEMÉNY ÉLET…
— Ha Nikolaj nem lett volna, a kislányod már nem élne!
Munkából hazatérve észrevettem, hogy a liftnél, a mi emeletünkön valami furcsa alak ült. A fekete lépcsőhöz vezető ajtó mellett, közvetlenül a padlóra ült. Először drogosnak néztem. A mákos drogosok gyakran látogatják a második emeleten lakó családot. A fickó úgy harminc évesnek nézett ki. Elég rendesen volt öltözve: bőrdzseki, jó farmer, sportcipő. „Vajon ezek a hülyék honnan szereznek pénzt a drogra? Talán lopnak?” – gondoltam bosszúsan, sietve elhaladva az idegen mellett, aki a padlón ült. Amíg kétségbeesetten a táskámban kutattam a kulcsok után, a férfi felállt, és a sarokból előbújva rekedten megkérdezte:
– Hölgyem, nem adna egy cigit? – Nem cigizek! – mondtam pánikban, miközben a csengetőt nyomtam. Olia nyitott ajtót. Elhúztam a lányomat az útból, berontottam a lakásba, és becsaptam az ajtót.
– Anya, mi van?! – lepődött meg a lányom. – Te mi van?! Kinyitod az ajtót, és meg sem kérdezed, ki van ott!

— Akkor nem vagyok egyedül. Apa otthon van.
Dühösen felemeltem a kezem:
— Akkor hadd nyissa ki apa! Ki lehet az már?
— Hé, mi ez a zaj?! — kijött a szobából, és gúnyosan érdeklődött a férjem.
— Az egész nap a kanapén fekszel?! — kérdeztem gúnyosan mosolyogva.
„Hát igen…„ – vallotta be naivan Valerka. »Miért, nem szabad?”
„Dehogynem. De nem akkor, amikor a feleségedet rabolják ki a saját lakásod előtt!« – sziszegtem dühösen.
„Rabolják ki?” Valerka tágra nyílt szemmel nézett rám. „Ki?”
– Ki, ki?! – ingerülten intettem a bejárati ajtó felé. – Az előbb valami férfi rám támadt a lépcsőházban. Majdnem meghaltam a félelemtől!
– Mindjárt megnézem – Valerka lehúzta a pólóját, és az ajtó felé indult, de én határozottan elálltam az útját:
– Ne merészelj! Mi van, ha drogos? Csak még egy, hogy ez a rohadék bántson téged. Jobb, ha hívjuk a rendőrséget.
– Várj… Ez a fickó rád támadt, vagy nem?
– Hát… Közvetlen fenyegetés nem volt – sóhajtottam. – De cigarettát kért!
– Igen, szörnyű bűncselekmény!
– Ne nevess! – dühöngtem. – Ezzel kezdődik szinte minden rablás!
– Ne találj ki! – morogta a férjem. – Én is néha cigarettát kér a járókelőktől, de nem vagyok bűnöző. Röviden: butaság rendőrt hívni. Mi van, ha csak a szomszédainkra vár?

— Isten tudja — bizonytalanul vállat vontam. — Jól van, várjunk reggelig.
Reggel senki sem volt a liftnél. Megnyugodtunk. Azonban hat órakor Olia rohant hozzám a munkahelyemre:
— Anya, megint egy idegen férfi ült a bejáratnál. Megijedtem…
— Hívnod kellett volna a rendőrséget! — haragudtam.
— Legalább megnézték volna a papírjait. Lehet, hogy körözik… Rád támadt?!
— Csak „jó napot” mondta!
— Istenem! Ez a bandita még a gyerekre is rákattant! —
Fogtam a mobilt. – Hívd apát, jöjjön értünk…
Valera tizenöt perc múlva megérkezett. Komor arca volt. Gondoltam, hogy ő is fél, ezért javasoltam, hogy menjünk be az őrsre, és hozzunk magunkkal valakit a rendőrségről.
„Majd én elintézem” – intette vissza Valera. ”Ráadásul a fickó már elmenekülhetett…”
A férjem tévedett. A gyanús alak nem menekült el. Amikor kiléptünk a liftből, ott ült a földön, és kolbászos kenyeret rágcsált. A lábánál egy sörösüveg állt.
– Vacsorázol? – kérdezte Valera köhögve.
A férfi abbahagyta a rágást, és zavartan elmosolyodott:
– Aha. Valami olyasmi…
– Miért itt? – Valera karjaival a lift környékét mutatta.
– Nincs más hely…
– Hogy nincs más hely? – felháborodtam. – Te hajléktalan vagy?
– Úgy is lehet mondani – a férfi arcát fájdalmas grimasz torzította.
– Pontosabban, a körülmények áldozata…
– Na, a körülmények áldozata – szakítottam félbe dühösen –, ha azonnal el nem tűnnek a bejáratunkból, hívjuk a rendőrséget. Világos?
– Ne hívják a rendőrséget – kérte a hajléktalan. – Nem maradok sokáig. Értik, nincs senkim ebben a városban, és valahogy élnem kell. Itt a szomszédban rakodómunkásként találtam munkát.
Amint keresek valamit, hogy bérelhessek egy lakást, azonnal elmegyek.
– Nem érdekelnek a problémáid! – kiáltottam. – Ez itt nem szálloda, világos?!
– Ne kiabálj – Valera megrántotta a karomat. – Lehet, hogy tényleg nincs hova mennie.
– És nekem mi közem hozzá?! – szisszentem. – Egyébként is, miért véded? A normális emberek nem lógnak a bejáratokban. Ki fogja rabolni a lakást, akkor majd nem fogsz így énekelni!
A hajléktalan tágra nyílt szemmel nézett:
— Nem vagyok tolvaj, mit… Akarják, megmutassam a személyimet? — izgatottan a kabátzsebébe nyúlt.
— Nem kell — állította meg Valera —, szerintem igazat mond…
A férjem megfogta a kezem, és az lakás felé húzott. Otthon heves vita robbant ki közöttünk, de Valera és a lányom rábeszéltek, hogy ne dobjam ki az utcára a férfit. Nehezen, de beleegyeztem. Másnap azonban új meglepetés várt ránk: a hajléktalan hozott magával egy kiskutyát.
– Anya, Kolya bácsi azt mondta, hogy Zhulka vele fog lakni – jelentette be örömmel a lányom este. – Kolya bácsi jó ember, megvédte Zhulka-t a többi kutyától. Láttad a sebét?
– Hagyj békén – morogtam.
– Nincs dolgom kóbor kutyákat vizsgálgatni! Egyébként is, látom, már összebarátkoztál ezekkel a csavargókkal!
– Ők nem kóbor kutyák – morogta a lányom. – Csak bajba kerültek.
– Te nyafogós ügyvéd! – dühöngtem. – Az év vége, és ő, ahelyett, hogy tanulna, egy szörnyeteggel barátkozik!
– Ne aggódj, megtanultam a leckét! – A lányom villámló szemmel kirohant a konyhából.
Szombaton nagy takarítást kezdtem. Miközben a loggán rázogattam a rongyokat, két rendőrautót és egy mentőt láttam a bejáratnál. Egy orvos egy padon vizsgálta a kislányt, mellette állt a hajléktalanunk és két egyenruhás férfi.
Jobban megnézve a gyereket, rémülten felismertem Olját… Ó, istenem! Kirohantam az utcára. Elhajtottam a bámészkodókat, odarohantam a lányomhoz, megragadtam a vállát, és amikor megláttam az arcát, megdöbbentem – Olja ajkai fel voltak dagadva, az arca és a haja vérrel volt borítva, a szemei be voltak csukva.
– Ne aggódjon – nyugtatott az orvos. – A gyereknek nincs komoly sérülése. Bár ez a szemétláda könnyen meg is ölhette volna… Elengedtem a lányom vállát, és ököllel rontottam a rendőrök között álló hajléktalanra:
– Te állat! Az én gyerekem!!! Valaki hátulról megragadott, és félre akart húzni:
– Asszony, mit csinál?! Ne merészelje megütni a sérültet! „A sérültet?!” Ránéztem a fiúra, és csak most vettem észre, hogy az ő arca is össze van verve, a kabátja oldalán elszakadt, a farmerje vérrel borított.
„Jobb lenne, ha megköszönnének neki” – rázta a fejét a rendőr. »Ha ő nem lett volna, a kislányuk már nem élne! Egyébként, bár a bandita megsebesítette, ez az állampolgár nem engedte el« – a kapitány a rendőrautó felé bökött a fejével.
„Ott van, a rohadék, a kocsiban ül…”
Úton a kórházba Kolya elmesélte, mi történt. Kiderült, hogy valami gazember rángatta Olenkát egy sötét lépcsőházba. A lány nem tudott kiabálni, de Kolya véletlenül meghallotta a zajt, és lement megnézni, mi a baj. Szörnyű belegondolni, mi történt volna, ha pár perccel később érkezik…
Szerencsére Nyikolaj sérülései nem voltak túl súlyosak, de az orvosok több mint egy hétig bent tartották a kórházban. A kórházból való kiengedés napján az egész család elment hozzá a kórterembe. Amikor meglátta a rózsacsokrot a kezemben, Kolya nevetve így szólt:
— Srácok, mi van, kislányok vagytok? Inkább egy csomag cigit adjatok!
– Most nem szabad sokat dohányoznod – mondta csengő hangon Olia. – De kitaláltuk, hogyan segíthetünk neked!
– Hogyan? – kérdezte vidáman Kolya.
– Hogyan? – nevetett a lányom. – Nálunk fogsz lakni a dűlőn. Ott jó.
Mint egy szanatóriumban!
Igaz, anya?