Volt némi megtakarítása, szobát akart venni egy kommunális lakásban. De egy este belefutott egy vidám, részeg társaságba. A kórházban tért magához…
— Toha, kelj fel, mennünk kell innen.
— Miért? Élünk, senki sem bánt minket. Inkább azt mondd, hoztál valami ennivalót?
— Toha, hoztam ennivalót, segítettem valakinek a kirakodásban. Azt mondta, hogy fagy lesz. Anticyclone közeledik. Mínusz 30-at jósolnak.
— Tábortüzet fogunk rakni. Ez az első alkalom?
— Hol találsz ennyi fát? Megfagyunk.
Anton előbújt egy halom régi ruha alól. Ő és a barátja egész ősszel a szemétdombokon gyűjtötték a régi takarókat, plédeket – mindent, amivel el lehetett takarni magukat. Szerezték még néhány darab MDF-et és lemez. Építettek maguknak egy kunyhót, hogy legyen hol aludni éjszaka. Eddig még nem volt olyan erős fagy, és a két csavargó elég jól megvolt. Persze, nem volt olyan, mint egy szálloda, de legalább biztos menedék volt. Nem kellett minden este új helyet keresni, ahol aludhatnak.
– Hova megyünk? – kérdezte Anton.
– Van egy hely! Ott, azokban a házakban – és a barátom a kilencemeletes épületekre mutatott.
– A bejárat? – éjszaka kidobnak – ellenkezett Anton.
– Ott nyitott a padlás. Ha bejutunk a bejáratba, akkor pár napig a padláson ülhetünk – melegebb van, mint az utcán. Ha van mit enni, akkor ki sem kell menni. Csak vizet kell hozni.
Anton elgondolkodott. Ilyen hidegben a „villájukban” valóban nem lehet túlélni.
– Na, menjünk, be kell jutnunk az előházba.
Vettek néhány üres palackot vízért, és elindultak a nagy házak felé.
Mindkét hajléktalan már elég régóta élt az utcán. Anton nem tudta, hogy barátja hogyan került ilyen helyzetbe. Nem kérdezte, ő pedig nem beszélt róla.
Anton maga hagyta a lakást a volt feleségének. Volt némi megtakarítása, és azt gondolta, hogy vesz egy szobát egy kommunális lakásban. De egy este belefutott egy vidám, részeg tömegbe. A kórházban tért magához. Eleinte nem is tudta, ki ő. Aztán eszébe jutott a neve – Anton. És ennyi. Csak töredékek villantak fel az emlékezetében. A kórházból az utcára került. Eleinte folyton bajba keveredett. Aztán alkalmazkodott. Megismerkedett Vovanával. Együtt könnyebb lett.
Odamentek az egyik házhoz.
– A legszélső bejárat – mondta Vovan.
A bejáratban egy vasajtó volt, intercommal. Valójában elég könnyű volt bejutni. A lakók gyakran nem kérdeztek, csak megnyomták a gombokat, és az ajtó kinyílt. De ezúttal nem volt szerencséjük. Vagy senki nem válaszolt, vagy kikérdezték őket – ki, kihez… és az ajtó zárva maradt.
Kezdett nagyon hideg lenni. Anton javasolta, hogy próbálják meg egy másik bejáratnál, de Vovan ellenkezett, mondván, hogy a padlás lehet zárva, és akkor nem tudnak ott néhány napig meghúzódni. Legfeljebb egy éjszakát.
Végül szerencséjük volt. Egy autó állt meg a ház előtt, egy nő szállt ki belőle, kinyitotta az ajtót, és elkezdett dolgokat vinni a bejáratba. Antonnak sikerült eltolni egy darab jeget, és az ajtó nem záródott be teljesen.
Vártak pár percet, amíg a nő felment a lakásába, majd bementek, és gyorsan felmentek a padlásra. Az ajtó valóban résnyire nyitva volt.
Óvatosan felmentek a lift előtti helyiségbe, és bementek a padlásra.
– Csak csendben, ne lépj hangosan, mert meghallanak a lakásokban. Óvatosan eljutottak a sarokba, ahol melegebb volt.
A barátok fáradtan leültek.
– Nézd, amíg álltunk, befagyott a víz – mondta Vovan.
Vizet a csapból merítettek egy ismerős kioszkban, ahol néha segítettek kirakni az árut.
– Életben vagyunk – mondta megkönnyebbülten Anton –, és meddig tart a hideg? Nem mondták?
– Igen, úgy egy hétig.
Anton kétkedve nézett a készletekre.
– Egy hétre nem lesz elég.
– Majd meglátjuk. Amíg van, addig jó.
Ették a vacsorát. A padláson melegebb volt, mint az utcán és a kunyhóban.
– Menjünk aludni – javasolta Vovan.
– Ja – válaszolta Anton –, aki alszik, az ebédel.
– Ki mondta?
– D’Artagnan mondta – sóhajtott Anton.
Épp elaludni készültek, amikor zajt hallottak a bejáratnál.
– A fenébe – rezzent Anton –, tényleg hiába volt az egész…
– Nem láthattak meg – válaszolta halkan a barátja –, csak kiabálnak az emberek. Ki tudja.
– Megint idehoztad ezt a rohadt szemetet! – ordított a férfi –, azonnal vidd el innen! Ha még egyszer idehozod, kidobom az erkélyről. Te rohadt megmentő!
Aztán női hang hallatszott, de nem lehetett hallani, mit mondott a nő.
A hajléktalanok csendben ültek. Hamarosan elhallgattak a kiáltások a bejáratnál. Hangosan becsaptak egy ajtó.
– Megúsztuk – gondolta Anton. – Aludjunk tovább.
***
Elaludtak. Egy idő után Anton érezte, hogy valaki oldalról hozzá bújik. Kinyitotta a szemét, és két fényes szemet látott maga mellett. Anton megremegett, majd azonnal halkan elnevette magát – egy macska volt.
– Megijesztettél, haver – suttogta az idegennek. A macska halkan nyávogott. – Téged is most dobtak ki? Akkor te is hajléktalan vagy.
Gyere, feküdj ide, itt melegebb, jól döntöttél.
Az éjszaka nyugodtan telt. Reggel ettek. Vovan elégedetlenül nézte, ahogy Anton olcsó kolbászt etet a macskának.
– Na ne, etesd még! – felháborodott.
– Ő is hajléktalan – válaszolta Anton, tegnap az a férfi dobta ki. A sajátjainknak segítenünk kell.
Vovan morogott valamit, de nem tiltakozott tovább.
A napot a padláson töltötték, csak néha álltak fel és nyújtózkodtak. Anton egyszer kinézett a tetőre – a levegő csak zengett a hidegtől. Bezárta az ajtót. A kezeit a szagelszívó felett melegítette. Onnan valami finom, házias, szinte teljesen elfelejtett illat szállt.
Este felé újra elbújtak a sarokban.
A mennyezet vékony volt, és a lépteiket biztosan meghallották volna. A macska ott ült Anton mellett. Vovanhoz nem merészkedett közel, érezte, hogy nem kedvelik.
Késő este a macska felriadt.
– Cica-cica-cica – hallották. A macska odarohant.
– Jó macska, okoska, Misha, várj egy kicsit. Hoztam neked enni. Ne haragudj rá. Rossz napja volt a munkahelyén, ezért dühös. Valami nem sikerült – folytatta a nő.
„Valami projekt. Maradj itt pár napig. Én etetlek, csak ne menj sehova. Majd még odaérsz a macskáidhoz! Hideg van odakint!
Anton hallotta, ahogy a macska rágcsálja az ételt.
A nő még beszélgetett vele egy kicsit, majd hazament.
A hajléktalanok még egy napot a padláson töltöttek.
Miska, a macska velük maradt. Délben lement a lépcsőházba, de hamar visszatért. Este a nő újra jött, és etette a macskát.
Harmadik napon a hajléktalanoknak elfogyott a víz.
– Ki kell mennünk. Vodka nélkül rossz, víz nélkül pedig lehetetlen – mondta Vovan.
– Este kérjünk vizet attól, aki a macskát eteti? – javasolta Anton.
– Na, és el fog üldözni minket… és brutális hideg van.
– Talán nem üldöz. A macskát sajnálja.
– Te nem vagy macska, – válaszolta a barátja, – és inni is szeretnék. Megyek, sétálok egyet.
Anton nem vitatkozott.
Vovan elment. Anton felmászott a tetőre, és talált egy tisztább helyet a hóban. Valamivel megtöltötte a palackot, és a szagelszívó mellé tette. Kevés víz lett. A macska műanyag dobozában volt egy kis víz. Anton kortyolt belőle párszor. A macska, Misha, elégedetlenül nézett rá.
„Bocs, haver” – mondta Anton – ”Vovan hoz vizet, majd öntök neked. Nagyon szomjas vagyok.”
Anton hiába várt Vovanra. Eszébe jutott a telefon, párszor felhívta, de Vovan nem volt elérhető.
„Na, ilyen az élet” – gondolta Anton –, ”mindenkinek van mobiltelefonja. Talán lemerült? Az utcán nem lehet feltölteni.”
Nem tudta, mi történt, és később sem tudta meg, de a barátja, akivel jóban-rosszban osztozott, örökre eltűnt az életéből.
***
Anton még egy napot a padláson töltött. Természetesen elmehetett volna, de attól tartott, hogy később nem tud visszajönni. Elfogyott az étele, szomjúsága elviselhetetlen volt, ezért elhatározta magát.
Amikor a nő megérkezett, hogy megetesse a macskát, Miskát, Anton közelebb lépett hozzá. Először köhintett, hogy lágyítsa meg rekedt, megfázott hangját.
– Hölgyem – mondta bizonytalanul. A nő megrezzent, és ijedten nézett a szakállas férfire, aki a padlás ajtajából nézett rá. –
Kérhetnék egy kis vizet?
A nő habozott, de Antonnak a macska, Miska segített, aki mellette állt, és még a lábához is dörgölődzött.
– Jó, mindjárt – válaszolta a nő, és lement a nyolcadik emeletre. Tíz perc múlva visszajött, és odaadta neki a palack ásványvizet.
Miska macska ropogtatva evett, Anton pedig egy hajtásra megitta az egy liter vizet.
– Köszönöm – mondta. – Nagyon köszönöm.
Ránézett a kaját rágcsáló Miskára. A nő követte a tekintetét.
– Biztosan enni szeretne? – kérdezte.
– Nem, köszönöm, csak inni akartam.
– Valamiért úgy érzem, hogy hazudik – mosolygott a nő. – Miska – hazudik?
A macska nyávogott.
– Látja, Miska nem csalna engem. Várjon.
„Hova mennék?” – gondolta Anton.
A nő hozott neki egy csomag kenyeret, egy szelet sonkát és egy üveg vizet.
Anton elvette.
– Nagyon köszönöm – mondta, és megkérdezte: – Hogy hívnak? Nagyon kisegített. Kérem, ne mondja el senkinek. Pár nap múlva melegebb lesz, és elmegyek.
A nő ránézett.
– Irina – válaszolta. – Jó, nem mondom el a férjemnek.
– Köszönöm – ismételte Anton.
Irina elmosolyodott:
– Köszönje meg Miskának, ő nagyon jól érzi az embereket. Soha nem tenne rosszat senkinek. Az órájára nézett. – Mindjárt jön a férjem. Szüksége van még valamire?
– Egy könyvet – mondta Anton váratlanul.
Irina meglepődött:
– Milyet?
– Bármilyet. Szeretek olvasni. Régen szerettem… Óvatosan fogok bánni vele, nem fogom összepiszkolni.
– Jól van, rendben – válaszolta a nő –, mindjárt hozom.
Irina Dumas A három muskétás című könyvét hozta neki.
– Nem tudom, jó-e – az első, ami az asztalra esett – mondta.
Anton a kezébe vette a kötetet.
– Az első könyv pár év óta – mondta. – Köszönöm, Irina.
A nő bólintott, és gyorsan lement a saját emeletére. Anton visszahőkölt a padlásra, és meghallotta azt a mély hangot, amelyet már néhány napja hallott.
***
A sarokba lopózott. Már sötét volt, olvasni nem lehetett. Letört egy darab kenyeret, leharapott egy szelet sonkát, és lassan rágni kezdte. Misha, a macska megszagolta a sonkát. Anton megosztotta vele.
A kenyér és a sonka felét Anton későbbre hagyta. Élvezettel ivott, majd lefeküdt aludni.
„Mi van Vovan-nal? Hova tűnt?” – gondolta elalváskor. Miska dorombolt mellette.
Másnap Anton újra felmászott a tetőre. Nem akart vizet pazarolni, ezért alaposan megtörölte a kezét hóval, mielőtt kinyitotta Dumas könyvét.
Miután felmelegedett, óvatosan kinyitotta a könyvet. Először az elejét akarta olvasni, bár régen kívülről tudta a tartalmát, de a könyv ott nyílt meg, ahol egy papírlap volt betéve.
Anton mechanikusan kézbe vette a lapot, és meglátta a képleteket. Ismerős képletek. Valamilyen építkezés számításai.
Félretette Dumas-t, átnézte a számításokat, és hibát talált!
„Honnan tudom ezt?” – kérdezte magától.
„Ki voltam én? Mérnök? Építő? Akárki is írta, itt téved!”
Anton körülnézett – mindenféle limlom hevert körülötte. Üres dobozok, üvegek, kartondobozok. Odament a dobozokhoz – még háromliteres konzervdobozok, rongyok. Nem az. Ceruzára volt szüksége.
Végül az egyik dobozban talált néhány kiszáradt festéket, régi, kiszáradt golyóstollakat és egy ceruzacsontot.
Anton megfeledkezett Dumasról. A képleteket nézte. Át kell számolni. Újra átkutatta a dobozt, és előásott egy régi, megsárgult füzetet. Nem volt számológépe, így gyerekkorára kellett emlékeznie, és oszlopokban számolni. Még dühös morgást is hallatott – hiányzott neki a számológép! Aztán eszébe jutott a régi telefonja. Ott van a számológép!
Kivette a régi mobiltelefonját a zsebéből. Alig volt benne akkumulátor, de Anton néhány számolást el tudott végezni.
Sóhajtott, összehajtotta a füzetet, és beletette a könyvből kivett lapot.
„Na, most már olvashatok” – gondolta.
Este Irina jött etetni a macskát, Miskát.
Anton köszöntötte és átadta neki a füzetet a számításokkal.
A nő értetlenül nézett rá.
– Volt egy lap a könyvben. Találtam benne egy hibát. Talán ezért nem sikerül a férjének. Adja át neki.
– Jó – mondta Irina.
„Mennem kell” – gondolta Anton, de éjszaka nem tudott hova menni. Így hát elhalasztotta a távozást reggelig. ”Egy férfi nem fog éjszaka a füzetet ellenőrizni. Fiatal, gyönyörű felesége van. Éjszaka más dolguk van.”
Megsimogatta Miskát.
– Ha igazam van, hamarosan visszaengednek. Vagy talán végleg itt maradsz, Misha.
Anton lefeküdni készült, de hirtelen nehéz lépéseket hallott a lépcsőn. A padlás sötétjét egy fénycsóva hasította át.
Anton felállt. Egy hatalmas férfi közeledett felé, kezében lámpával. A férfi odalépett, a lámpát a földre irányította, és odaadta Antonnak a füzetet.
– Megszámoltad? – kérdezte mély hangon.
– Igen – válaszolta Anton.
A férfi kezet nyújtott neki.
– Borisz.
– Anton.
– Menjünk, ha nincs más dolgod. Kérdéseim vannak.
Anton a padlón ülő Miszkára nézett.
– Elvihetem?
– Persze, hogy elviheted – mosolygott Borisz –, mi baj lehet?
Lementek a nyolcadik emeletre. Irina állt az ajtóban.
– Töltsd meg a kádat – parancsolta Borisz.
– Már megvan – válaszolta Irina.
– Oké – mondta Boris, és intett Antonnak, hogy menjen fürödni.
Anton bement a fürdőbe. Istenem! – Mióta nem mosakodott úgy, mint egy normális ember? Boris bement, összeszedte a ruháit, és odaadott neki egy sportruhát.
– Kidobom, holnap majd keresünk valamit.
Egy óra múlva, a tisztaságtól ellazulva, Anton kijött a fürdőszobából. Borisz hívóan intett neki a konyhából – gyere ide, és mutatott a tányérokra – egyél. Aztán töltött mindkettőjüknek egy pohárral – az ismerkedésünkre. Amikor Anton evett és megköszönte, Borisz elővette a füzetet.
– Itt – miért van ez így?
Éjjel Irina felkelt. A férje nem volt ott. Kiment a folyosóra, és halkan beszélgető hangokat hallott a konyhából.
A férje és egy fiatal férfi ült az asztalnál és vitatkozott. Irina nem ismerte fel azonnal a férfit. Csak amikor közelebb ment, jött rá, hogy az a padláson talált Anton.
Szakáll nélkül, tisztán mosva húsz évvel fiatalabbnak tűnt.
– Zavarlak? – kérdezte bűnbánóan Borisz. – Mindjárt végzünk. Feküdj le, Irocska.
– Anyám – kiáltotta, az órára pillantva. – Két óra van. Aludj, Anton, korán kell kelni.
***
Antonnak az előszobában vetettek ágyat. Boldogan nyújtózott a kanapén. Tiszta lepedőn.
Mesebeli. Egyszerűen mesebeli. Számításai helyesnek bizonyultak. Borisz kérdésére – hogyan és honnan? ő őszintén mindent elmondott. A kórházról, arról, hogy csak a nevét emlékezett. És a papírlapról, amellyel a könyv lapját alátámasztották, és amely valami felébresztett benne.
– Ha erre emlékszel, akkor a többi is elő fog jönni – döntött Borisz. – Keressük meg. Addig is dolgozz nálam. Bűn lenne elveszíteni egy ilyen szakembert.
Éjjel Antonhoz jött Misika, a macska.
– Te segítettél nekem – mondta Anton –, hát én is segítettem neked egy kicsit. Megegyeztünk?
Misika dorombolt…
