Varyuha fogyatékosnak született, erről anyja minden alkalommal emlékeztette, és haragját rajta töltve hozzátette:
– Amúgy is, senki sem kért téged a világra, és senki sem várt rád!
Az igazat megvallva, a nagymama kényszerítette a dajkát, hogy vigye haza Varyuhát a szülészetről.
– Mit képzelsz, hogy eldobod a saját gyerekedet!
Ne is gondolj rá!
Hallod?
És a anyakönyvbe is Varvara névre írd be!
Varyuska nagyon szerette a nagymamáját, nem tért el tőle, és amikor meghalt, meleg, egyáltalán nem sós könnyekkel sírt utána.
A nagymama egyik napról a másikra meghalt, és az anyja megkönnyebbülten sóhajtott:
-Vége, nagyi, véget ért az életed!
Vare akkor nyolc éves volt, és ez volt az első és keserű vesztesége.
Az iskolába nem vették fel, de a közelben lakó tanárnő megtanította a kislányt betűket írni, és néhány szót jól kiejteni és olvasni is.
Az anya mindezt nézte,
elítélően:
— Miért foglalkozol vele, Marja Petrovna?
Nyelvképtelen, úgyis nem fog beszélni!
Rosszul jár, de legalább jár, és az is jó!
Igaz, Marja Petrovna?
Mondd, miért kaptam ilyen gyereket, hogy vele kell szenvednem?
Ó, szerencsétlen!
Menj, menj, ne állj itt, te keserű bánat!
Az anya szenvedett, néha ivott, aztán érthetetlen idők jöttek az országban…
A menza, ahol mosogatta az edényeket és felmosott, bezárt, és kénytelen volt a kerületi piacra járni árulni.
Nem, nem a saját árujával, honnan lett volna neki áruja…?!
Az áru Sárkisa, egy csavargóé volt, így magyarázta anyám a faluban élő asszonyoknak.
És hangosabb lett, még hangosabb, mint korábban, és Varyuska-ra kiabált:
— Na, legalább a tűzifát hozd be, és a padlót seperd fel, te kétbalkezes!
Varya sajnálta és féltette anyját, amikor az dühös volt.
Igen, az anyja is azt mondta neki akkor:
„Te, te ostoba, ne merj a szemem elé állni,
mert amikor dühös vagyok, nem vagyok magamnál!”
Varya nem avatkozott bele, bár néha csendesen sírt, mert az anyja feketében tartotta, soha nem ölelte meg, nem sajnálta.
Egyszer azonban az anyja elhozta Varyának az apját.
Így szólt:
„Apu, mostantól ő lesz a tiéd.”
Fjodor csendes, hallgatag és munkás ember volt.
Lassan, de biztosan rendet rakott a házban.
A padló nem nyikorgott többé, és az ajtók is könnyedén záródtak.
Amikor pedig elkészítette az új tornácot, Varya egész nap ott ült volna.
Örülve neki, mintha egy rokonnal találkozott volna, Varya mosolygott és boldogságtól sugárzott.
Fjodor pedig, ránézve, szintén mosolyba borult:
— Tetszik, Varya, te szerencsétlen?
Na jó, rendben, — és már zavartan — én megyek, dolgozni…
És Fjodor, sántítva, elment megjavítani a kerítést…
Az anya pedig mindezt bosszúsan fogadta:
– Na tessék, két szerencsétlen a nyakamon, és még mosolyognak is mindketten…!
És bár az anya haragudott Fjodorra, de nem űzte el otthonról, néha még magához hívta aludni is.
Bár általában feketében tartotta, és úgy kiabált vele, mint egy úrnő a cselédjével:
– Na, mit ücsörögsz ott?
Menj, hozd a fát, fűtsd be a kályhát, menj vízért a kútba…! Fjodor csendben vette a vödröket
és sántikálva elindult a kúthoz.
Az anyja soha nem csodálta és nem csodálkozott azon, amit a fia tett.
De ő nyilván nem is várt tőle köszönetet…
Engedelmesen mindent végzett, csak hunyorított, és Varyusha úgy tűnt, hogy mindjárt sírni fog.
Egy nap a piacon
valamilyen verekedés tört ki, valaki késsel megszúrta az anyját, és azt mondják, hogy a pult alatt halt meg.
Fjodor illendően eltemette az anyját, meghálálva azt, hogy ez a hangos szájú asszony egyszer befogadta őt, a magányos gyereket.
Fjodor illő módon temette el a mamát, meghálálva azt, hogy ez a hangos asszony, akit ő sajnálta, egyszer befogadta őt, a magányos és hajléktalan fiút.
– Jaj, micsoda élete volt neki?
Kétségbeesett és gonosz!
De a te anyád, Varyuha, bár szerencsétlen, mégis jó ember volt.
Hosszú ideig ült az ablaknál, mintha várta volna, hogy megjelenik, fáradtan
és dühösen.
De már nem volt ott!
Egyáltalán nem volt!
Fjodor, a padon hintázva, halkan mondta:
– Nos, Varyuha, szerencsétlen, csak mi ketten maradtunk a világon, és most együtt kell élnünk…
Akkor Fjodor 33 éves volt, Varyuha pedig tizenhat, és bár nem volt teljesen ép, de máris a női korba lépett.
Hogyan is nézzük, a természet megtette a dolgát.
A faluban senki sem csodálkozott azon, hogy Fjodor és Varyuha férj és feleségként éltek.
Fjodor szó szerint a karján hordta Varyushkát, aki megpirult, és felvirágzott.
Vastag koronával tűzte fel a copfját, új szarvasbőr ruhát vett, kasmír kendőt tett a vállára…
Így, bár rosszul járt és rosszul beszélt, olyan fény sugárzott belőle, hogy az emberek körülötte mosolyogtak.
Két év múlva fiút szült Fjodornek, Vanyitnak nevezték el.
Olyan szép kisfiú született, mosolygós és hibátlan.
Az emberek, amikor a kisfiúra néztek, felderült a tekintetük és örültek, mondván, hogy maga az Úr küldte meg a vigaszt ezeknek a szenvedőknek.
Senki sem ítélte el a mostohalány és a mostohaapa kapcsolatát, éppen ellenkezőleg, Varvarának és Fjodoroknak még több gyereket kívántak.
– Nők, nézzétek, milyen széppé vált a mi Varjuha – szerencsétlen!
Igen, nők, ő soha nem volt rosszindulatú, teljesen a nagymamájára ment.
És egyenletesebben jár, látszik, hogy a terhesség alatt óvatos volt.
Na jó, majd meglátjuk, talán minden rendbe jön nála.
Na és Fjodor, nők, ha tehetné, a körülötte repülne!
Igen, ne is mondjátok, még az egészséges emberek sem tudják értékelni, hogy van nekik, hogy kezeik, lábaik épek, ezek pedig, nyomorékok, példát mutatnak mindenkinek, hogyan kell örülni az életnek…
Így, jóindulatúan okoskodtak a falusiak…
És mindezekre
valahogy rávetült Fjodor és Varvara sorsa.
Az asszonyok kevesebbet pletykáltak és veszekedtek a kútnál.
A férfiak kevesebbet ittak, káromkodtak és verték a feleségeiket.
Sok falubeli jött Fjodorhoz és Varjuhához a házukba, és megkérdezték:
– Segíthetünk valamiben?
Bár valószínűbb, hogy csak melegedni akartak a lelkükben a kettőjük közelében…
Mert mindketten ragyogtak a boldogságtól.
