A Szovjetunióban, mint köztudott, nem volt szex, de az 1991-es importtal bőven behozatták. Lena is engedett a szabad szerelem varázsának. Slavik annyira laza és jóképű volt, és olyan szépen mondott bókokat, hogy Lena szerelemre éhes lelke nem bírta ki, és habozás nélkül átadta magát neki.
Három hét múlva rájött, hogy terhes.
Már nem a leningrádi, hanem az új, szentpétervári tél és a posztszovjet valóság kegyetlen volt a fiatal, hajadon terhes lányokkal. Lénának sem pénze, sem szakmája nem volt, ezért egyetlen út állt nyitva a meg nem született gyermeke előtt: az abortuszklinika.
Karácsony előestéjén, elkábulva az örökké részeg szülei újévi botrányaitól, a nőgyógyászati rendelőben ült, éretlen elszántsággal, hogy véget vessen a még alig megkezdett idegen életnek.
Shura néni, egy nagydarab, 60 év körüli nővér, tapasztalt pillantással végigmérte, és egy vödörben lévő, leltári számmal ellátott vasmosdót csapott le, majd leült mellé. Kezét a kimosott szolgálati köntösébe törölte.
– Hányadik hónapban vagy?
Lena duzzadt szemmel nézett rá.
— Mikor van a határidő, kérdezem?
— Egy hónap múlva. Valószínűleg.
— Nos, még van idő. Meg fogod csinálni. De most ne menj, azt tanácsolom.
— Miért?
– Itt mind részegek, még az újév óta nem tórták ki magukat. Még valami bajt hoznak rád, isten ments, aztán majd gyereket akarsz, de nem tudsz.
Lena nézett a nőre, és szinte nem is pislogott. A szavak mintha vastag vattán keresztül szivárogtak volna be a tudatába, és üresen visszhangoztak valahol odabent, ahol üres és nagyon hideg volt.
– Miért bámulsz így? Tényleg azt hiszed, hogy hazudok?
Lena hallgatott.
– Az Úr veled, lányom! Istenre esküszöm, hogy nem hazudok! – keresztet vetett. – Segíteni akarok. Még nem sok időd van. Várj egy kicsit, amíg véget érnek az ünnepek. Akkor talán úgy döntesz, hogy megtartod.
– Nem fogok – vágta rá Lena.
– Ne siess. Isten nem Mikiszka, neki megvan a saját könyve. Majd megsegít.
– Nem segít. Elfoglalt – mosolygott Lena –, születésnapi gratulációkat fogad.
– Ne viccelj. Imádkozz, és minden megoldódik.
– Nem hiszek a te Istenedben.
– Nem hinni kell benne, hanem szeretni. Ha megszereted, ő is meg fog válaszolni.
Lena mosolygott.
— Azt hiszed, hogy ő a mi szeretetünkre szorul? — folytatta a nagynéni. — Ezért segít nekünk? Nem. Nem szorul rá. Neki elég a sajátja. Csak szeretet nélkül nem vesz minket észre. Nélküle szürke massza vagyunk. Akár imádkozol, akár nem, mindegy. Nem vesz észre. De ha szeretsz, akkor úgy ragyogsz, mint egy kis láng. Azonnal észrevesz.
– Már szerettem egyet. Elég volt nekem.
– Akkor nem azt szeretted. És nem úgy!
Lena hallgatott.
A Szovjetunióban, mint köztudott, nem volt szex, de az 1991-es importtal bőven behozatták.
– Jól van, kaszkadő. Menj haza. Mondom, van időd. Még időben odaérsz.
Shura néni finoman meglökte a vállát.
Lena nem mozdult.
– Menj már! – kiáltotta már ő. Lena megijedt a váratlan mozdulattól, és meglökte a vödröt. Az a helyén táncolni kezdett, mintha gondolkodna, majd hangosan dübörögve oldalára dőlt, és a belsejéből piszkos vizet öntött ki.
– Te szemét! – nyögte a nagynéni.
Lena néhány másodpercig nézte a tócsát, majd rohant a kijárathoz.
Az utcán nyirkos, sötét és hideg volt.
„Isten veled” – ismételte Lena a nővér szavait, és elmosolyodott. „Ha velem lenne, nem engedte volna. Vagy segített volna. De ő hallgat.”
Hirtelen kezeit zsebre dugta, és előrelépett. Nem volt hová menni, de a helyben állás is elviselhetetlen volt. Valahogy át kellett élnie azokat a napokat, amíg el nem jön az a pillanat. És akkor talán (legalábbis ő reméli) minden rendbe jön. Lena újra szabad lesz, visszatér az iskolába, talál egy kis mellékállást, és nyárra elköltözik a szüleitől Zinkéhez. Az már régóta hívja – van egy üres szobája.
A lakást a néhai nagymamájától örökölte, de nem volt pénze a fenntartására. Így Zinka mindenféle embernek kiadja az egyik szobát. Akár órára is. De Lenke már nem akar órára. Elég neki azokból az órákból, amelyek a nőgyógyászhoz vezették.
A zsebében félig üres cigarettásdoboz. Dohányozni akar. Nem sajnálja az egészségét, és azt sem, aki benne van. Már nem él sokáig. Csak egy ideiglenes utas. Véletlen útitárs. Csak néhány nap, és útjaik ugyanolyan hirtelen válnak szét, ahogy összefutottak. Annyira kellett? Fáj…
Bement egy udvarba. Az egyik a sok ezer szentpétervári udvar közül. Sötét és mintha nem is lakott volna. Az első emeleten csak egy lakásban égett a villany, és ebben volt valami hihetetlenül vonzó és nagyon meleg. És ismét Lenka szerelemre éhes lelke vonzódott ehhez a fényhez.
Túl sárga és kedves volt. Közelebb lépett.
Az ablakpárkány szinte az állával volt egy magasságban. Lena fagyos ujjaival megragadta és kissé felhúzta magát. A szobában két nő volt: egy idősebb és egy nagyon fiatal, szinte még kislány. Az idősebb simogatta a fiatalabb fejét és csókolgatta a szemét. A lány sírt és nevetett, és a tenyerével eltakarta az arcát. Az üvegfalon keresztül a nedves utcákra sugárzott a boldogság.
Lenka önkéntelenül elmerült a látványban.
De hirtelen mindkét nő, mintha érezte volna a tekintetét, hirtelen megfordultak és… integettek neki. Csintalanul, kissé gúnyosan.
A szégyentől és a rémülettől elborulva Lena letépte magát az ablakpárkányról. Az árulkodóan megcsattant. Megpróbálva megtartani az egyensúlyát a jégen, elrohant.
Előre. A sötét és nyirkos városba, távol a szerelemtől, a gyengédségtől és a simogatástól. Oda, ahol a közömbösség közepette van egy kis hely a személyes létezésének.
Lena nem fog abortuszra menni. Nem tud. Csak még egyszer fog a városi kórház nőgyógyászati osztályának ajtajához lépni, de megfordul és el fog menni. Emlékezetében fel fog bukkanni a piszkos pocsolya a leltári számmal ellátott vödör alatt és a nővér hangos kiáltása: „Menj, mondom!”
A szülésig hátralévő 8 hónapot Lena Zinka-nál fogja tölteni. Zinka, miután megtudta a helyzetét, befogadja őt az üres szobájába, és három egész éven át hagyja ott élni a gyerekkel, megosztva vele az összes csecsemőkor nehézségeit és gondjait.
Kislány születik. Mariska. 3650 gramm és 54 centiméter tiszta öröm. Egészséges és okos gyermekként nő fel. Hároméves korában Lena óvodába adja, visszatér az egyetemre, munkát talál és elköltözik Zinától.
Mariska ötödik életévében Lena szülei egymás után elhaláloznak, ráhagyva neki a lakást és némi, ismeretlen eredetű megtakarítást.
Lena eladja szülei lakását, összegyűjti minden vagyonát, és egy másik lakást vesz a lányának, távol a gyermekkori emlékektől. Így kezdődik csendes és boldog életük, tele egyszerű emberi gondokkal és örömökkel.
Azóta 17 sűrű és nedves tél, 17 hideg tavasz és szeszélyes szentpétervári nyár telt el a nőgyógyászati rendelőben.
Egy nyirkos karácsonyi estén 2009-ben Marisha bevallotta anyjának, hogy gyermeket vár. Gyakran megesik, hogy a sors ugyanazokkal a kérdésekkel teszteli kedvenceit.
Miután kissé felocsúdott a sokktól, Lena odament, megfogta a lánya kezét, és halkan megkérdezte:
– Örülök. Őszintén. De jól értem, hogy a gyermek apja nem siet megosztani veled ezt az örömöt?
Válasz helyett Marisha sírva fakadt, és anyja mellkasába fúrta az arcát. Hangosan és sokáig sírt. Lena simogatta a haját, és letörölte a könnyeit:
– Elmesélek neked egy történetet. Ülj le. A gyengeségemről és egy apró esetről, ami megmentette az életünket. Régen, egy ilyen hideg estén, kis híján elkövettem életem legnagyobb hibáját – Lena elhallgatott.
– Elmentem abortuszra. Terhes voltam… veled. Ott volt egy nővér. Elküldött. Azt mondta, az orvosok részegek. Jöjjek vissza pár nap múlva. Elmentem.
De nem mentem haza. Elindultam sétálni a városban. És akkor beléptem egy sötét udvarba, és ott egy ablak világított, és benne két nő állt: egy fiatal és egy idősebb. Az idősebb simogatta a fiatalabb haját és a szemébe csókolta. Pont úgy, ahogy most téged. – Lena megcsókolta Marisha nedves szemét.
– Annyi szeretet volt közöttük, annyi gyengédség. Valami megfordult bennem. Annyira akartam az a nő lenni. Hogy én is így szeressek és szeressenek. Engem soha senki nem szeretett így, nem csókolt, nem vigasztalt. Akkor elhatároztam, hogy megszüllek téged, és mindent megteszek, hogy az a nő legyek, ha már nem lehettem olyan gyerek.
Marisha elmosolyodott. A sötét ablakra nézett.
– A gyereket fel fogjuk nevelni. Ha én egyedül felneveltelek téged, akkor ketten még inkább képesek leszünk rá.
– Anya, neked sikerült.
– Igen, lányom, sikerült.
– Nem értesz engem. Most pontosan megismételjük azt a képet a múltadból.
Lena megdermedt.
– Képzeld el egy pillanatra, hogy most a fiatal önmagad áll az ablak előtt, és a jövőbeli önmagadra nézel. Pont most.
– Fantáziálsz – mondta Lena, és megsimogatta a lánya haját.
– Jól van, anya! Képzeld el. Mit mondanál magadnak?
– Nem tudom, valószínűleg valahogy tudatnám vele, hogy minden rendben lesz. Megegyezés nélkül mindkét nő az ablakhoz fordult, és a sötétbe integetett.
Az üveg mögött megdördült a vas párkány, mintha valaki hirtelen elengedte volna, és távolodó sietős léptek hallatszottak…
