Csitt — suttogta, miközben megpróbálta lehúzni róla a pizsamát.
Vera nagyon örült, amikor Grisha megkérte a kezét. Már több éve jártak együtt, de a fiatalember még nem tett ilyen lépést. Soha nem is beszéltek esküvőről. Ma azonban kinyitotta az ajtót, és ott állt egy hatalmas csokor, mögötte pedig a szeretett férfi.
„Drágám, hozzám jössz feleségül?” – állt az ajtó előtt térdelve, egyik kezében a csokor, a másikban a gyűrű.
— Grisha — örömében felkiáltott volna, de tudta, hogy nem szabad, a szomszédok nem értenék.
Vera odarohant hozzá, elvette a gyűrűt, és megcsókolta. Grisha állt és mosolygott.
— Miért pont most, hisz már olyan régóta vagyunk együtt? — nézett rá.
„Nem akartam, hogy az esküvőnk egyszerű legyen. Most rájöttem, hogy már elég pénzt gyűjtöttem. Olyat rendezünk, hogy mindenki irigyelni fog minket” – szorította magához a lányt.
Grisha és Vera véletlenül találkoztak. Mindketten késésben voltak az iskolából, és a buszmegállóban álltak. Amikor a busz megérkezett, látszott, hogy már tele van. De senki sem akart visszalépni, és az emberek úgy préselődtek be, ahogy tudtak. Vera az ajtó közelében szorult a tömegbe. Grisha a lányra nézett, és tudta, hogy ha kinyílnak az ajtók, kirepül, mint egy dugó. A fiú kinyújtotta a kezét, és magához húzta a lányt.
– Fiatalember, mit csinál? – ijedten nézett rá.
– Ha nem akarja, hogy összetörjön az arca, kapaszkodjon belém – mosolygott.
Így értek oda a célállomásra. Amikor kiszálltak a buszból, bemutatkoztak egymásnak. Grisha megkérdezte, hogy nem akarna-e találkozni este. Vera először kifogásokat keresett, de végül mégis igent mondott.
A fiatalok elkezdtek járni, és három hónap múlva Vera beköltözött Grisha-hoz. A nagyanyjától kapott egy lakást, így saját otthonra lelt. Elment egy év, majd egy másik. Már befejezték a tanulmányaikat és munkába álltak, de Grigory még mindig nem tette meg a nagy lépést. Ma azonban csoda történt.
– Nekem egy egyszerű esküvő is megfelelne – mondta a lány, és hozzábújva szerelméhez.
– Nem, azt akarom, hogy a legjobb legyen neked – ragaszkodott a fiatalember.
– Szeretlek – mondta a lány, és ma nem akart elszakadni tőle.
– Én is szeretlek – mondta a fiú, és megcsókolta.
Megkezdődtek az előkészületek. Vera mindent úgy akart csinálni, ahogy kell. De megtudta, hogy Grisha már mindent elintézett helyette. Felbérelt egy nőt, aki megszervezte az esküvőt.
„Neked csak ruhát kell venned, a többiről mások gondoskodnak” – nézett rá.
„Köszönöm” – Vera kissé elszomorodott, de nem mutatta.
Felhívta a barátnőjét, és megkérte, hogy kísérje el vásárolni. Alya egy óra múlva megérkezett. A lányok elindultak. Kiderült, hogy esküvői ruhát választani nem olyan egyszerű feladat.
Vera már az ötödiket próbálta, de valami mindig nem volt rendben. Vagy a hossza nem volt megfelelő, vagy a felső része túl nyitott volt.
„Nem bírom tovább” – rogyott le a barátnője mellé a kanapéra.
„Mi van, hát ez csak kellemes elfoglaltság” – nevetett Alya.
„Tapintsd meg, mennyit nyomnak, egy felvenni is rengeteg erőbe kerül, és már ötször megpróbáltam” – mondta Vera komolyan.
– Ugyan már – Aleja nem tudott megnyugodni. Egy kicsit ülték a dolgukat, Vera ellazult a barátnőjével való beszélgetéstől. Összeszedte az erejét, felállt és újra bement a próbafülkébe. Végül kiválasztotta a ruhát. Hófehér volt, de a szegély és az öv piros színű.
– A csokor is ilyen lesz, piros pöttyökkel – mondta a leendő menyasszony.
– Akkor nekem is kell valami piros – gondolta hangosan Alevtina.
– Igen – bólintott Vera.
Hazaértek, a ruhát elrejtették a szekrénybe, hogy a vőlegény ne lássa meg idő előtt.
– Grisha már kiválasztotta az öltönyét? – kérdezte kíváncsian a barátnője.
– Fogalmam sincs – vonta vállát Vera.
– Mindent egyedül? Igen? – találgatta Alya.
– El sem tudod képzelni, mennyire egyedül – fordult Vera felé.
– De ez jó, szerencsés vagy, barátnőm – Alevtina odament hozzá és megölelte.
– Igen, nekem jutott a legjobb férfi a földön – sóhajtott a lány.
– Akkor miért sóhajtozol? – nem értette a barátnője.
– Hát, nem akarom elkiabálni – nevetett Vera.
Hosszú ideig ültek a konyhában, meghívókat írtak, nem tudva, kit hívjanak meg, és kit ne.
– Szia, lányok! – Grisha lépett be a lakásba.
– Szia, munkások! – emelte fel a kezét Alya.
– Miről beszélgettek? – odament és megcsókolta Vera homlokát.
– A vendégekről – nézték rá a lányok.
– És hogy álltok? – lehajolt az asztal fölé.
– Sok minden – Vera megmutatta neki a listát –, gondolkodunk, kit törölhetnénk.
– Ugyan már, ha kell, hívd meg őket – nézett rá –, a terembe 200 ember is befér.
– Hova ennyien? – csodálkozott Alya.
– Semmi, – intett Grisha, és elment a fürdőbe.
– És mi lesz? Mindent hagyni fogsz? – nézett a barátnője Verára.
– Nem is tudom – vonta meg a vállát.
Úgy döntöttek, hogy csak a közeli barátokat és rokonokat hívják meg. Alig több mint százan lettek. A többiek – volt osztálytársak és kollégák – így is gratulálhatnak.
– Minden kész – Vera megmutatta kedvesének az asztalon lévő meghívókat –, már csak ki kell küldeni.
– Jó, majd én elintézem – mosolygott.
Vera este megtöltötte a kádat, habfürdőt tett bele, és most feküdt benne, és élvezte a pillanatot. A lány lehunyta a szemét, nem tudta elhinni, hogy minden álma valóra válik. Mintha még nemrég egy kislány lett volna, aki hercegről és nagy szerelemről álmodozott, és most mindez valóra vált.
– Házastársakká nyilvánítlak benneteket, a fiatalok gratulálhatnak egymásnak – hallották, és ebben a pillanatban minden vendég tapsolni kezdett. Mindkettőjük névtelen ujján gyönyörű gyűrűk csillogtak, most már igazi, erős pár voltak.
– Na, megyünk az étterembe? – lépett oda hozzájuk Grisha barátjuk.
– És a kocsikázás? – mosolygott a vőlegény.
– Jó – bólintott Leny.
Kijöttek az anyakönyvhivatalból, beszálltak a kocsikba és elindultak.
– Alját és Lenyt közelebb kell hoznom egymáshoz – suttogta Vera Grisha fülébe.
– Mi van, házasságközvetítőnek jelentkeztél? – nevetett a fiú.
– Aha – bólintott komolyan Vera.
– Jól van, majd kitalálunk valamit – mondta a fiú, és rátette a kezét Vera karjára.
Az esküvő vidáman telt. Mindenki kedves szavakat mondott, sok mindent kívánt, gyönyörű volt. Csak reggel értek haza.
– Nem gondoltam, hogy a saját ünnepségemen ennyire elfáradok – mondta Vera, és levette a cipőjét. Bement a hálószobába, és ruhában rogyott az ágyra.
– Hadd segítsek – mondta Grisha, és odament hozzá. Kikötötte a fűzőjét, és végre megszabadult a terhetől. A fiatalok lefeküdtek aludni.
Reggel minden a régi volt, csak Grisha és Vera most új státuszban voltak.
A fiatalember már régóta zaklatta a feleségét a gyerekekkel kapcsolatban. De ő csak vállat vont.
– Amint Isten adja, úgy szülünk – mondta mosolyogva. Egyik reggel a lány rájött, hogy Isten meghallgatta.
– Mi van, rosszul vagy? – kérdezte Grigorij.
– Igen, úgy érzem, hamarosan valaki apa lesz – mondta, és újra a mosdóba rohant.
– Verocska – a férje felugrott az ágyról, és táncolni kezdett a szobában.
– Nyugodj már meg – rosszul volt, de ugyanakkor viccesnek találta Grigorij viselkedését. Elmentek a kórházba, és minden beigazolódott: Vera terhes volt. Minden simán ment, a férje minden kívánságát teljesítette. Amikor a helyi boltban sűrített tejet és heringet vett, az eladónő mosolygott rá.
– Mi van, Vera megint beállt? – kérdezte.
– Aha, tegnap krumplit evett lekvárral, ma pedig heringet akart édeskel, – ő is mosolygott. De mit tehet az ember, ha a nő akarja, ilyen helyzetben nem lehet megtagadni tőle.
– Hozta? – kiáltotta a lány a konyhából.
– Igen – válaszolta Grisha, és bement. Nézte, ahogy a felesége eszi a sós halat, közben a darabokat a sűrű, édes masszába mártogatja, és elfordította a fejét.
– Mi az, undorító? – mosolygott Vera, nagyon ízlett neki.
– Úgy tűnik, a gyerek perverz ízléssel fog születni – mondta Grisha.
– Ne butaságokat beszélj – intette a felesége.
A nyolcadik hónapban Vera úgy döntött, hogy bemegy a kórházba, hogy később ne kelljen rohangálni és mentőt hívni.
– Hogy vagy? – jött oda a férfi az ablakhoz.
– Jól – mosolygott a nő, és szíveket rajzolt az ablakra.
– Tarts ki! – mutatta neki a férje az öklét. Ezt a jelet az apja szerette tenni. Mindig azt mondta neki, hogy az ujjak egyenként semmire sem jók, csak eltörnek. De ha ökölbe szorítják őket, akkor sok mindent lehet velük csinálni. A fiú gyerekkora óta emlékezett erre. És most, ha bármilyen nehézség adódott, ökölbe szorította a kezét, és elképzelte, hogyan töltődik meg erővel.
„Szeretlek” – suttogta Vera.
„Én is” – bólintott a fiú.
A fiatalember hazament, Vera pedig a kórteremben maradt. Sok lány feküdt ott, így nem volt unalmas.
Egyik éjjel Vera éles fájdalomtól ébredt. Fel akart állni, de a fájdalom visszatért, méghozzá kétszer olyan erősen.
„Segítsenek” – mondta alig hallhatóan. A lányok azonnal orvosért rohantak. Az orvos belépett a kórterembe.
„Ki szül itt?” – kérdezte Verától.
„Azt hiszem, meghalok” – hajolt előre.
„Anyuka, ezek a fájások” – mosolygott az orvos.
„Miért fáj ennyire?” – Vera nem tudott rendesen beszélni.
„Egyszerűen nem megy” – segített neki felállni, és elindultak a szülészetre.
Valaki kiabált, hogy hogyan kell lélegezni, valaki fogta a kezét, Vera alig értette, mi történik körülötte. Végül meghallotta a csecsemő sírását, érezte, hogy valami meleg és nedveset tesznek a hasára. A lány felemelte a fejét, és egy érthetetlen csomót látott, az a lánya volt.
„Alina” – suttogta Vera. A fájdalom eltűnt, nem érzett semmit. A lány megértette, hogy anya lett.
Grigory a kórházba rohant, amint Vera felhívta.
„Mutasd” – kérte. A felesége felemelte a kislányt, és megmutatta az apjának.
»Gyönyörű« – kiáltotta –, „szeretlek titeket”.
– Mi is szeretünk – mondta halkan Vera.
Amikor néhány nap múlva hazatértek, már ott állt a kiságy, és minden szükséges dolog megvolt.
– Gondoskodtál róla – mondta Vera, odalépve hozzá.
– Hogyne, hisz a kislányok hazajönnek – mondta, felvette Alinát, és átölelte a feleségét.
Minden olyan volt, mint mindig – tökéletes. Másnap Alja barátnője jött látogatóba. Vera kórházba kerülése óta nem látták egymást.
– Ki ez itt? – lépett az ágyhoz.
– Alina Grigorjevna – mondta büszkén az apa.
– Szép kislány – simogatta Alja.
Egy egész csomagnyi holmit hozott az újszülöttnek.
– Köszönöm – mondta Vera, és megfogta a kezét.
– Minden rendben, remélem, én leszek a keresztanya – mosolygott Alya.
– Persze – bólintottak a szülők.
A keresztelőt két hónapra tűzték ki, addigra a kislánynak már biztosan tudnia kellett tartani a fejét.
A kislány nőtt, a szülők büszkék voltak a teljesítményeire. Először járt, kimondta az első szót, egyedül ült a bilire, elkezdett kanállal enni. Sok minden történt, az anya mindent feljegyzett egy jegyzetfüzetbe.
– Milyen jó családunk van – ölelte Grisha éjjel a feleségét.
„Köpj rá, nehogy elvarázsold!” – suttogta a nő.
„Miért varázsolnám el, ha minden jó?” – nem értette a férfi.
Alinka óvodába ment, már három éves volt. Vera elhatározta, hogy munkába áll. Grisha mindenben támogatta a lányaikat. Második gyereket kért Verától, de a nő csak a kezét intette.
„Nem teszek semmit különöset” – mondta neki.
»Próbálkozz« – mintha magát szemrehányta volna, motyogta Grisha.
Már az óvoda is mögöttük volt, a szülők elvitték kislányukat életének első szeptember elsejére.
„Izgulsz?” – nézett Véra a férjére.
– Nem, mi van itt izgulni, iskola az iskola – vonta meg a vállát.
– Nem is tudom, valahogy izgulok – Vera hozzásimult a férjéhez.
Nézték, ahogy Alina felolvassa a verseket, amelyeket egész este tanultak.
– Büszke vagyok rá – mondta Grisha.
– Én pedig rátok – Vera megcsókolta az arcát.
Amikor az első házi feladatokat kapták az iskolában, anya és apa segíteni akartak, de aztán látták, hogy a kislány mindenben boldogul nélkülük. Elmentek, csak megkérték, hogy ha valami nem érthető, azonnal forduljon hozzájuk.
– Jó – válaszolta Alina.
– Az általános iskolában minden jól ment, a napló tele volt ötösökkel, a tanárok dicsérték. A negyedik osztály végén, az általános iskola záróünnepségén Grisha és Vera dicsérő oklevelet kaptak a lányuk neveléséért. Erre büszkék lehettek.
Szeptemberben, amikor a kislány ötödik osztályba ment, váratlanul történt valami. Csendes este volt, Vera a konyhában főzött, Alina a szobájában házi feladatot írt. Az ajtó kinyílt, valami csörgött. A nő kiment a folyosóra, és ott látta a férjét, de nem olyan állapotban, mint általában.
– Grisha, mi történt? Miért vagy részeg? – kérdezte Vera. Nem értett semmit, a férje soha nem ivott. Lehet, hogy néha kortyolt egyet, de csak a látszat kedvéért, de így, soha.
– Kirúgtak, azt mondták, nincs szükségük rám – ült a kis szekrényen, és nem tudta levenni a cipőjét.
– És ez ok arra? – kérdezte Vera.
– Miért, nem? – ránézett a nőre.
– Úgy gondolom, mindent méltósággal kell elfogadni – a nő lehajolt, és segített a férjének a cipőfűzővel.
– Tanultam a technológiákat, modernizáltam őket. Most pedig, amikor minden készen van és lehetne dolgozni, azt mondják, hogy szar szakember vagyok – rázta a fejét a férfi. Bement a konyhába, a zsebéből elővette a vodkát, és az asztalra tette.
Vera nem szólt semmit, elkezdte tálalni a vacsorát, ami egyben előétel is lett.
Grisha töltött magának, ivott, majd újra töltött.
– Nem elég? – kérdezte Vera.
– Semmi sem elég, bajban vagyok. Nem akarsz csatlakozni? Hiszen mindig velem vagy, mindig mellettem – javasolta Grisha. Vera nem akart inni, de hogy támogassa Grishát, beleegyezett.
– Fúj, hogy tudod ezt inni? – fintorgott az első pohár után.
– Ha nem ízlik, ne nyúlj hozzá – Grisha eltolta Verától mindent.
A lány felállt az asztaltól, és bement Alina szobájába.
– Hogy vagy? – kérdezte tőle.
– Jól, mi van apával? – A kislány nem értette.
– Semmi, csak nagyon zaklatott – anya megcsókolta a lánya fejét, és bement a hálószobába. Ott megvetette az ágyat, és lefeküdt. Úgy gondolta, jobb, ha nem zavarja a férjét. Hadd üljön egyedül, rendezze a gondolatait, talán megérti, mi történt. Vera elaludt. Arra ébredt, hogy valaki zajong a konyhában. Kiment.
– Még nem feküdtél le? – nézett a feleségére, aki valami után kutatott.
– Hol van az alkohol? – nem nézett a feleségére.
– Már rég nincs – mondta Vera, és félni kezdett.
– Akkor megyek – kezdett összeszedni magát a férfi.
– Hova mész ilyen korán? – akarta megállítani a nő.
– Nem a te dolgod – csapta be az ajtót. Grisha estig nem jött haza, aztán megérkezett, olyan bűz volt tőle, hogy a ruháival együtt be lehetett volna dobni a mosógépbe és kimosni.
– Vetkőzz le – mondta Vera, majd mosok. A férfi valahogy levette a ruháit, ő pedig elvette őket. Amikor visszajött, a férfi már a kanapén aludt.
– Na jó – gondolta Vera.
Megvárta, amíg minden kimosódott, kiterítette a ruhákat, benézett a lányához, aki már szintén aludt, majd a saját szobájába ment és ő is elaludt.
Reggel minden megismétlődött.
„Grisz, legalább beszélj velem” – fogta meg a férje karját.
„Hagyd abba” – rázta le a kezét.
– Alja, szia, át tudsz jönni? – hívta fel barátnőjét Vera.
– Igen – válaszolta az.
A lányok a konyhában ültek, Vera mindent elmesélt Alevtina-nak, aki sokkot kapott.
– Az az érzésem, hogy te itt ülsz és szándékosan hazudsz nekem – mondta a lány.
– Bárcsak én is ezt szeretném – mondta Vera, és a fejét fogta.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Alya.
– Nem tudom, nem hívtalak volna ide – mondta Vera, felállt a székről, és elkezdett fel-alá járkálni a konyhában.
Amíg ott ültek, Grigorij hazatért.
– Nézd csak, milyen csoda – mutatott Vera. A férfi ismét nagyon részeg volt, és erős alkoholszag áradt belőle.
– Istenem, ki ez? – Anya kezével eltakarta az orrát és a száját.
– Á, barátnőm, szia – motyogta a férfi.
– Hogyan lehetnék én a barátnőd? – rázta a fejét a lány, sajnálta a barátnőjét.
Grigory még akart mondani valamit, de ekkor Alja csizmája a lába alá került, és eldőlt. Amíg a lányok sóhajtottak, hangos horkolást hallottak.
– Elaludt – rázta a fejét Vera.
– És most mi lesz? – nem értette Alja.
– Semmi, hagyjuk aludni, majd mászik a kanapéra vagy az ágyra – a feleségnek már elege volt az egészből.
Ez minden nap megismétlődött. Beköszöntött a tél, és egy reggel Grisha nagyon korán elment otthonról. Vera azonnal kinyitotta az összes ablakot. Miután a férje kezdett hazajönni nem megfelelő állapotban és mindig szeméttelep szagával, a lakásban rossz szag lett.
Néhányszor követte, hová megy, és látta, hogy a helyi hajléktalanokhoz, akik a garázsok között ittak. Oda a helyi autósok viszik az összes szemetüket.
„Grisha, nézz magadra, mivé váltál” – panaszkodott többször is a felesége.
„Kinek?” – kérdezte, amikor reggel még többé-kevésbé józan volt.
„Senki másnak, csak a barátaidnak. Az egyetlen különbség az, hogy nekik soha nem volt semmijük, neked pedig mindened megvan, de hamarosan elveszítheted” – már nem tudta elviselni.
– Már mindegy – simította hátra a haját, és kiment. Este nem jött haza. Reggel kopogás hallatszott az ajtón, a küszöbön állt az egyik hajléktalan, akivel Grigorij kavart.
– Jó napot, kit keresnek, Grisha nincs itthon? – akarta bezárni az ajtót Vera.
– Elnézést – dadogta a férfi, aki rongyokban volt és ugyanaz a szag áradt belőle –, úgy tűnik, Grisha meghalt.
