Maria eltűnt. A lakás levegője nehéz és üres volt – nem érezni a parfümje illatát, nem hallani a lépteinek hangját. Még a kávéscsészéje is mosva, fejjel lefelé állt – mintha valaki szándékosan eltüntette volna róla minden nyomot.
Újra felvette a telefont. Egy fénykép. Ugyanaz. Maria a tengerparton, koktéllal a kezében, őszinte, nyugodt mosollyal, mintha az életet a másik oldalról nézné. Mellette egy szakállas férfi fehér ingben, aki úgy néz ki, mint aki tudja, mit akar. Victor érezte, hogy összeszorul a gyomra.
„Te bolond…” suttogta, de hangjában nem volt gyűlölet. Csak üresség.
Az éjszakát gondolkodással töltötte. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez csak egy vicc, bosszú, színjáték. De reggel ugyanazon a helyen ült, nyitott szemmel, és egyértelmű felismeréssel – nem, ez nem vicc volt.
Megpróbálta felhívni. „Az előfizető nem elérhető” – írta neki:
„Maria, beszéljünk. Gyere haza. Mindent rendbe hozunk.”
A válasz két órával később érkezett:
„Victor, nincs mit rendbe hozni. Te magad választottad így – amikor anyádat küldted a tengerre helyettem. Most hadd mondja el ő, milyen jó is az. Nem akarom többé hallani.”
Victor legalább ötször megismételte az üzenetet. Minden szó késként hasított.
Az elkövetkező napok villámgyorsan teltek el. Hibákat követett el a munkában, elfelejtett dokumentumokat, figyelmen kívül hagyott embereket. A kollégái a háta mögött suttogtak, mert mindenki már tudta. Maria fotója elterjedt a közösségi médiában. „Jól van, kislány!”, „Végre szabad!”, „Így kell csinálni!”.
Ő pedig csak egy üres ember volt, aki már nem tudta, ki is ő valójában.
Egy hét múlva összeszedte az erejét, és elment anyósához, Helena kisasszonyhoz. Talán ő tudott valamit. Talán volt még remény.
Az ajtó csak a láncon nyílt ki. Hűvös hang hallatszott belülről:
„Mit keresel, Victor?”
„Beszéljünk. Ennyi az egész.”
„Nincs miről beszélni. A lányom végre boldog. Ne gyere ide többet.”
„Én… nem akartam bántani…” motyogta.
„Bántani?” – szakította félbe a nő. „Megszégyenítetted. Láthatatlanná tetted a saját otthonában. Elküldted az anyját a tengerre, és a feleségedet főzni és hallgatni hagytad. Most megtudhatod, milyen egyedül lenni.”
Az ajtó lassan bezárult, de a hang úgy hatott Victorra, mint egy pisztolylövés.
Gyalog indult el a városban. Nem volt célja, nem voltak gondolatai. Csak csend és fülsiketítő bűntudat.
Amikor hazatért, a lakás káosz fogadta – hamutartók, üres üvegek, kiömlött sör, piszkos ruhák. Már nem otthonnak tűnt, hanem börtönnek.
Másnap reggel csengettek az ajtón. A futár egy borítékkal állt a küszöbön.
„Kérem, írja alá itt.”
A borítékban egy gondosan összehajtott papírlap volt.
„A tenger nem csak víz, Victor. A szabadság. Most már tudom, hogy néz ki. Te nem.”
Alatta egy új fénykép volt. Maria, ezúttal egyedül. Mezítláb áll a parton, a szél simogatja a haját, a szeme a horizontot bámulja.
Victor leült. Nem kiabált, nem tört össze semmit. Csak összeesett a székén, és sokáig bámulta a fotót. Aztán csendesen sírni kezdett. Nem érte, hanem magáért. Azért, amit elmulasztott.
Hétről hétre telt. Napról napra a csend szokássá vált. Egészen egy éjszakáig, amikor hazafelé tartva meglátott egy autót a lakóház előtt. Maria. Az ajtó mellett állt, elegánsan öltözve, magabiztosan, a szemében azzal az új csillogással, ami azt sugallta, hogy semmi sem állhat az útjába.
„Szia” – mondta halkan.
„Szia” – válaszolta nyugodtan –, „csak a papírjaimat jöttem elhozni.”
„Boldog vagy?” – kérdezte egy pillanat múlva.
„Igen. De nem azért, mert van valaki másom. Hanem azért, mert most már tudok élni nélküled.”
Megfordult, beszállt a kocsijába és elhajtott. Semmi dráma, semmi könnyek. Csak a tengerparti szellő halvány illata maradt utána.
Victor sokáig állt ott, és bámulta a piros lámpát. Aztán hazament.
Tekintete végigfutott a szobán – por, üres poharak, szanaszét heverő ruhák. És akkor, először, szégyent érzett.
Tisztaság. Dobd ki az üvegeket. Dörzsöld le a pultot. Mosd ki a takarókat. Minden mozdulat olyan volt, mintha saját darabkáit szedné össze.
Amikor végzett, leült az ablak mellé. Kint Sofia elmerült az aranyló naplementében, a levegő mozdulatlan és kissé párás volt, mintha sót tartalmazna.
„Talán egy nap én is meglátom a tengert” – gondolta. „Nem az övét, hanem a sajátomat.”
Aznap este nem kapcsolta be a tévét és nem nyitott ki sört. Csak ült a sötétben és lélegzett.
És valahol messze, ugyanazon a tenger partján, egy széles karimájú kalapos nő mosolygott. Mintha hallotta volna a gondolatait, amelyeket a szél vitt át a hullámok felett.
