– Te teljesen megőrültél? Már a huszonharmadik héten vagyok! Milyen abortusz? – felháborodott Lida, hirtelen megfordulva.
– Akkor szedd ki és add le a gyermekotthonba. Idegen gyereket nem fogadok el. Nem fogok pénzt pazarolni egy felesleges emberre – mondta hidegen a férfi, bekapcsolva a tévét.
– Nem idegen! Ez a mi gyerekünk. És senkinek nem adom oda – válaszolta határozottan Lida.
A kisebbik fiú vidáman integetett búcsút az autó ablakából, Lida pedig az ablaknál állt, nézte őt, és arra gondolt, hogy húsz évvel ezelőtt helyesen döntött, amikor nem fogadta meg a férje tanácsát, és megtartotta Sashát.
– Jó, hogy akkor téged választottalak, kicsim – mondta halkan, homlokát az üveghez nyomva. – Még ha ez a családi békét is megkóstoltam.
Lida és Masha testvérek voltak, de a kapcsolatuk mindig feszült volt. Az ellenségeskedés már kora gyerekkorban kezdődött, amikor a hároméves Lidát hazavitték újszülött kishúgával.
„Adjátok vissza! Vigyétek el!” – kiabálta a kis Lida, nem értve, miért hoztak neki »riválist« a szülei. „Dobjátok a szemétbe!”
A szülők csak nevettek a gyermeki sérelmein:
„Lidocska, ez nem játék, amit el lehet dobni. Ez a kishúgod!”
De egy hároméves kislánynak ezt nehéz volt megérteni. Úgy érezte, hogy helyettesítették, hogy nem kap elég figyelmet. Minden pillantás a csecsemőre árulásnak tűnt számára. Természetesen a szülők remélték, hogy az idővel minden megváltozik. De az idő csak súlyosbította a problémát. A játékok miatti viták helyébe ruhák, kozmetikumok és fiúk miatti konfliktusok léptek. Egyszer még egy fiatal férfi miatt is összevesztek, ami után gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatuk.
Amikor mindketten férjhez mentek, a kapcsolatuk teljesen megszakadt. Bár mindketten ugyanabban a városban éltek, még az ünnepeket is külön töltötték, hogy ne találkozzanak. A szülők békítési kísérletei újabb botrányokkal végződtek.
„Anya, ne próbálj összehozni minket. Egyszerűen nem tudunk testvérek lenni” – mondta egyszer Lida. „Ha valami megváltozik, majd mi magunk találunk egymásra. Addig ez egy haszontalan vállalkozás.”
Az anya szomorúan elfogadta idősebb lánya döntését, bár nem tudott megbékélni azzal, hogy kedves kislányai idegenek maradtak egymás számára.
Lida családjában az első öt házassági évben két lánya született. A férje minden alkalommal bosszúsan fogadta a lányok születésének hírét.
– Micsoda szégyen! Csak nők! Hol van az örökösöm? – morogta.
– Tudod egyáltalán, hogyan lehet meghatározni a gyermek nemét? Ez nem tőlem függ! – próbált magyarázni Lida.
– Mindig a nőkön múlik minden! Ti olyan ravaszak vagytok! Szülj még egy harmadikat! Fiam kell!
– Mi örököse? A garázsnak és a tévé-távirányítónak? – sziszegte Lida. – És egyáltalán, te segítesz a gyerekekkel? Odamész hozzájuk legalább? Nem? A fiúk pedig pont olyanok, mint a lányok – koszosak, gondozást igényelnek. Alig tanítottam meg a kettőt, hogy gondoskodjanak magukról, és te máris újrakezdenéd?
– Ugyan már! Ha fiú lesz, focizni fogok vele, megtanítom vezetni, horgászni!
– Aha, már a pelenkás korától! – jegyezte meg gúnyosan Lida. – Talán rögtön horgászbotot is adsz a kezébe? Vagy hagyod, hogy maga cserélje a pelenkáját?
– Majd kitalálunk valamit! – nem hagyta magát a férje.
– Tudod, talán jobb lenne, ha örökbe fogadnánk egy kisfiút az árvaházból? Nem lenne több munka, máris felnőtt, önálló. Rábízhatnánk a horgászbotot és a kormányt is – javasolta Lida.
– Nem! Idegen gyereket nevelni? Teljesen elment az eszem? – felháborodott a férje.
– Jaj, ezek a férfi elvek! – morogta Lida, kilépve a szobából.
Masha két évvel korábban ment férjhez, mint a nővére, de hét év házasság után sem tudott teherbe esni. Eleinte ő és a férje azt hitték, hogy egyszerűen még nem állnak készen a gyerekekre. Aztán a sikertelenséget a stresszre fogták. De amikor a vizsgálatok megerősítették a diagnózist, a helyzet még bonyolultabbá vált.
Masha soha nem vágyott különösebben anya lenni. Férje volt a fő kezdeményezője ennek az ötletnek. A mások babakocsijaira vetett szomorú pillantásai fokozatosan nyomást gyakoroltak rá. Hat év közös élet után azonban a férje elkezdett eltávolodni tőle. Az estéket a számítógép előtt vagy a munkahelyén töltötte, otthon pedig szinte egy szót sem szólt a gyerekekről.
– Masha, ma a szüleidnél jártam. Lidkiny lányai voltak náluk. Már olyan nagyok! – mondta egyszer.
– És? – kérdezte Masha közömbösen.
– Még mindig nem békültél ki a nővéreddel?
– Nem. És nem is szándékozom. Nincs bennünk semmi közös. Ő egy tipikus anyuka, a gyerekeiért él. Engem nem érdekel az ilyen társaság.
– Lehet, hogy ő is ugyanezt gondol rólad? – gondolatban elmerülve kérdezte a férje.
– Új okot keresel a veszekedésre? Nem elég, hogy meddő vagyok? – kérdezte Masha bosszúsan, és elindult a boltba.
A helyzet egyre feszültebb lett. Masha azzal vádolta a férjét, hogy nem keres eleget ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a béranyaságot. A férje pedig vádoltnak érezte magát.
Fél évvel később, néhány nappal az esküvőjük évfordulója előtt, a férje összepakolt.
– Masha, fáradt vagyok. Nem bírom tovább a gyermektelen házasságot. Ráadásul van egy gyerekem. A titkárnőm szült. Egyszerű nő, de nem követel tőlem lehetetlent. Megelégszik a fizetésemmel, és a gyerekei is problémamentesen fejlődnek. Sajnálom, de így jobb lesz mindenkinek – magyarázta nyugodtan, becsapva a bőröndjét.
Masha megdöbbent. A válás gyorsan lezajlott, de belül mintha űr keletkezett volna benne. Úgy döntött, hogy hazamegy a szüleihez – az egyetlen helyre, ahol most lenni akart.
– Anyu, te vagy a családom. Érted? Te – válaszolta komolyan. – Nélküled nem tudom elképzelni az életemet.
Amikor Sasha betöltötte a harmincat, Lida rájött, hogy eljött az idő, hogy elmondja az igazat. Este a nappaliban ültek, és ő mély levegőt vett.
– Sasha, el kell mondanom neked valamit. A születésedről van szó.
A fiú figyelmesen nézett rá, érezve, hogy fontos beszélgetés következik.
– Anya, történt valami?
– Nem, semmi rossz. Csak… Tudod, hogy nem én vagyok a biológiai anyád. Masha, a nagynénéd akart anya lenni. De nem sikerült neki. Én pedig beleegyeztem, hogy kihordalak neked.
Sasha csendben hallgatta, amíg Lida elmesélte az egész történetet. Arcvonásai nyugodtak maradtak, csak a szeme sötétedett meg kissé.
– Anya – mondta végül, amikor Lida befejezte. – Te hordtál ki, szültél és neveltél. Mi lehetne még közelebb hozzám? Persze, sajnálom Masha nénit. De nem tudok elképzelni más anyát. Ami történt, az a sors. És nem akarok más életet. Te vagy az anyám, és csak te.
