Marianna nem válaszolt rögtön. Kíra mondata — „nem mennél inkább hozzá?” — túlságosan furcsán hangzott. Nem bűnbánón, nem szégyenkezve, hanem mintha megkönnyebbülten ejtette volna ki. Mintha nemcsak attól félt volna, hogy el kell mennie, hanem attól is, hogy Marianna itthon lesz. Mintha valamiért ő akarta volna birtokolni a lakást. Ez a gondolat pedig aggasztóan marta Marianna mellkasát.

— Nem — mondta végül csendesen, de határozottan. — Ha valakinek mennie kell, az te vagy. Nem tarthatlak itt a végtelenségig.

Kíra nagyot sóhajtott, tekintete pedig olyan volt, mint egy sarokba szorított állaté.

— Megértem… csak… tényleg nincs hová mennünk.

Marianna szíve összerándult. Sokáig próbálta elhessegetni a feszültséget, de most már nem ment. A sajnálat mellé lassan bekúszott a félelem is — valami nem stimmelt ebben a történetben, és ezt nem hagyta figyelmen kívül.

— Legyen így — mondta végül. — A hétvégére maradhattok. De hétfőn megoldást kell találnunk. És több kellemetlen helyzet ne legyen, mint tegnap. Rendben?

Kíra bólintott, de arcán ideges rándulás futott át.

Szombat reggel Marianna furcsa csendben ébredt. A lakás üres volt. Sem Kírát, sem Rittát nem találta. A konyhában egy cetli várta:

„Kimentünk a játszótérre. Reggeli a hűtőben.”

Marianna mélyet sóhajtott. Rég volt olyan, hogy nyugodtan lezuhanyozhatott, felöltözhetett, és egyedül ihatta meg a kávéját. Este randevúja lesz — jólesett a gondolat, hogy végre visszazökkenhet a saját életébe.

A bolt felé menet összefutott kolléganőjével, Olgával, aki óvatosan félrehúzta őt.

— Marianna… tudom, milyen vagy, én csak jót akarok — kezdte halkan. — De ma hallottam, mit mesélt rólad Kíra a lányoknak.

— Mit? — kérdezte Marianna, és a gyomra összeugrott.

— Azt mondta, azért laknak nálad, mert te kérted. Hogy egyedül vagy, hogy félsz éjszaka, és hogy örülsz, hogy végre van társaságod. Mintha… mintha ő tenne szívességet neked.

Marianna arca elfehéredett.

— Ez… nem igaz — mondta lassan, szinte suttogva.

— Tudom — tette hozzá Olga. — És még valami. Azt is mondta, hogy tartozol neki. Hogy annyit segít neked, hogy most már kötelességed eltartani őt és a gyerekét.

Mariannában valami megroppant.

— Köszönöm — mondta fojtott hangon. — Majd rendezzük.

Kíra dél körül érkezett vissza Rittával. Vidámnak tűnt, mintha az elmúlt napok feszültsége meg sem történt volna.

— Olyan jó idő van! Ritta még új barátnőt is talált! — mondta mosolyogva.

— Ülj le, beszélnünk kell — felelte Marianna.

Kíra arca elsápadt. Leült, mintha ösztönösen tudta volna, hogy nincs kibúvó.

— Ha Olya mondott valamit… ők csak félreértettek! Viccelődtem! Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni!

Marianna nem reagált. Nem nézett a szemébe — a kezeit figyelte, amelyek görcsösen összekulcsolódtak.

— Nem vicceltél — mondta végül. — Láttalak a kamerafelvételen. Már elküldték. Pontosan tudom, hogyan adtad elő.

Kíra összerándult, mintha mellkason ütötték volna.

— Marianna, én… — hangja elcsuklott. — Nem akartam rosszat, csak… azt hittem, te erősebb vagy. Hogy neked nem gond pár nappal tovább vendéget tartani…

— Milyen sokáig? — szegezte neki a kérdést Marianna. — Hetekig? Hónapokig? Évekig? Mikor akartad ezt elmondani?

Kíra lehajtotta a fejét.

— Tudtam, hogy ha elmondom az igazat, sosem engedsz be.

— Akkor mondd el most — szólalt meg Marianna hideg nyugalommal. — Az egészet.

Kíra remegő lélegzetet vett.

— A Levente… nem féltékeny. Nem is részeg volt. Hanem… dühös. Nagyon. Tartozik. Rengeteg pénzzel. És azt akarta… — elharapta a mondatot, majd folytatta. — Eladni a papírjainkat. Az ékszereimet. Mindent. Azt mondta, nem kellünk neki. Aztán azt, hogy tartozom neki mindennel. Hogy Ritta nem is az övé. És hogy ha elmegyek, úgyis megtalál, és elveszi a gyereket. Mert ő az egyetlen, amiből még pénzt csinálhat.

Marianna rosszul lett. A torka elszorult.

— Istenem… miért nem mondtad el?

— Mert féltem. Mert mindenki elfordul, ha bajban vagy. Te voltál az egyetlen, aki meghallgatott. Belekapaszkodtam ebbe… beléd.

A nő hangjában nem volt hamisság — csak kimerültség.

Marianna hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt:

— Segítek neked. De nem úgy, hogy itt bujkálunk. Nem menekülhetsz örökké.

Elmentek a családsegítőhöz. Marianna ragaszkodott hozzá. Kíra sírt, remegett, alig tudott beszélni, de elmondott mindent. A szociális munkás kérdezett, jegyzetelt, majd komolyan bólintott.

— Megnyitjuk az ügyet — mondta. — Ha tovább zaklat, a rendőrség is lép. Önöknek ideiglenes védelmet biztosítunk.

Kíra úgy szorította Ritta kezét, mintha attól függne az élete.

Este, amikor hazaértek, a lépcsőházban árnyék magasodott előttük.

Levente.

A szeme vörös, a járása bizonytalan, de a tekintete hideg, támadó.

— Megjött a kis madárka — sziszegte Kírának. — Mondtam én, hogy nélkülem semmire sem mész. És te… — Mariannára nézett — te meg ki vagy, hogy más családjába üsd az orrod?

Marianna félt, méghozzá nagyon. De nem engedte, hogy látszódjon.

— Az, aki kihívta a rendőröket — mondta nyugodtan.

Egyetlen mondat. És Levente megtorpant. Mint akit tarkón ütöttek.

A rendőrök hamar megérkeztek. A férfi tovább kiabált, de már vitték is lefelé a lépcsőn. Kíra mögötte állt, halálsápadtan, mégis egyenes háttal.

A lakásban végre olyan csend lett, amit nem szorongás kísért. Tiszta, puha csend.

— Sajnálom… — suttogta Kíra. — Mindenért.

— Nem tartozol bocsánatkéréssel — felelte Marianna. — A legfontosabbat megtetted: megvédted a lányodat.

Kíra sírni kezdett — de most már megkönnyebbülten.

Egy hónappal később sikerült albérletet találniuk: kicsi volt, egyszerű, de biztonságos. Ritta újra nevetett, rajzolt, nem riadt fel éjjelente. A félelem lassan kioldódott belőle.

A költözés napján Kíra átölelte Mariannát — úgy, mint aki életre szóló hálát őriz.

— Megmentettél minket. Ezt soha nem felejtem el.

Marianna elmosolyodott.

— Csak éljetek jól. Az lesz a legjobb köszönet.

Amikor bezárult mögöttük a liftajtó, Marianna rájött: néha a baj hívatlanul lép be az ember életébe — de csak akkor távozik, ha mersz szembenézni vele.

És megtenni a helyes lépést.

Vége.