Nyugodtan lehajoltam, felvettem a határidőnaplót, és végigsimítottam a kopott bőrön. Meleg volt, mintha magába szívta volna az elmúlt tíz év minden döntését, minden elhallgatott mondatát. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, Márkra néztem. Nem haraggal. Nem fájdalommal. Úgy, ahogy az ember egy idegenre néz, akit végleg elveszített.
— Holnap nem lesz szükséged erre a szobára — mondtam halkan.
Felnevetett. Hangosan, fölényesen.
— Mindig is szeretted a titokzatoskodást, Eszter. De hidd el, holnap minden megváltozik. Az én napom lesz. A mi életünk új szintre lép. Neked csak annyi a dolgod, hogy ne állj az utamba.
Azzal megfordult, és becsapta maga mögött az ajtót.
Az éjszaka hosszú volt. Márk járkált a lakásban, telefonált, nevetett, magabiztos hangon beszélt számokról és jövőről. Én mozdulatlanul feküdtem az ágyban, és nem aludtam. Nem mertem volna. Tíz év csendje, alkalmazkodása, visszanyelt mondatai sűrűsödtek össze bennem egyetlen, kristálytiszta döntéssé.
Hajnali négykor felkeltem. Kávét főztem. Felöltöztem. Nem a „kényelmes” ruháimat vettem fel, amelyeket Márk szeretett rajtam látni, hanem azt a sötét kosztümöt, amelyben mindig tárgyaltam. A tükrömben nem feleséget láttam. Hanem tulajdonost.
Egyetlen üzenetet írtam.
„Sándor, indulhatunk. Ma mindennek vége.”
A válasz szinte azonnal érkezett.
„Minden előkészítve. Már ott vagyok.”
A tárgyalóterem a város egyik legdrágább üzleti központjában volt. Márk imádta ezt a helyet. Azt hitte, ide tartozik. Amikor belépett, az arca sugárzott. A zakója tökéletesen állt rajta, a mozdulatai magabiztosak voltak. Már látta magát a címlapokon.
— Sándor! — nyújtotta a kezét lelkesen. — Örülök, hogy személyesen!
— Én is — válaszolta Sándor higgadtan.
Márk leült, kinyitotta a mappáját, és már beszélni kezdett a terveiről, számokról, terjeszkedésről. Senki nem szakította félbe.
