megkavarja a teát, és elmondja szépen, sorjában.
Készült egy nemzetközi film Mészáros Lőrincről. Nem a magyar tévé csinálta, nem a közmédia, hanem egy külföldi csatorna. Már ez önmagában beszédes. Kívülről néznek ránk, és azt kérdezik: mi történik ebben az országban?
A film eleje nem Mészárosról szól, hanem Magyarországról. Arról, hogy Európa egyik legszegényebb országa lettünk, miközben egy nagyon szűk kör mesésen meggazdagodott. Nem vállalkozók százai. Nem feltalálók. Nem új iparágak. Hanem ugyanazok a nevek, újra és újra.
És akkor jön Mészáros Lőrinc, aki ma már 1422 milliárd forintnál jár, és azt mondja:
„Mindent a munkámmal és az eszemmel szereztem meg.”
Na itt áll meg Bözsi néni keze a kanállal.
Mert ha ez így van, akkor fel kell tenni a legegyszerűbb kérdést:
hol volt ez az ész és ez a munka 2010 előtt?
Hol volt ez a világszintű tehetség, amikor még nem Orbán Viktor volt a miniszterelnök?
Miért pont akkor indult be ez a „csoda”, amikor a haveri kör kapta a pályázatokat, a közbeszerzéseket, az állami földeket, a bankokat, a Balatont?
A film kimondja: az Orbánhoz köthető cégek kétszer akkora eséllyel nyernek, mint mások. Ez nem irigység, ez statisztika. Ez az oka annak is, hogy az EU pénzeket fagyasztott be. Nem azért, mert „utálnak minket”, hanem mert nem hülyék.
És miközben a Balaton partján luxushotelek nőnek ki, addig a magyar család számolgatja, kijön-e a hónap végéig. A fiatal elmegy. A tanár fáradt. Az egészségügy recseg. De van pénz mindenre, ami a haveri körnek kell.
Bözsi néni nem azt mondja, hogy ne legyenek gazdag emberek.
Azt mondja, hogy ne nézzenek hülyének minket.
Mert aki tényleg a munkájával és az eszével gazdagodik meg, az nem magyarázkodik külföldi filmekben.
És nem akkor lesz zseni, amikor egy ember kezébe kerül az egész ország.
Ez már nem siker.
Ez rendszer.
És ez a rendszer rólunk szól – nélkülünk.
