Történt, hogy Marina férje akkor hunyt el, amikor a fiuk 2 éves volt. Alkoholista volt, részegen vezetett, és végül karambolozott. A tragédia után két állásban kellett dolgoznia, hogy felnevelhesse a fiát.
Sok év kemény munka után Marinát előléptették, és ezzel megemelték a fizetését. Most már sok mindent megengedhetett magának, amit korábban nem tudott. Elég pénze volt még arra is, hogy egyszerre takarékoskodjon és kezelje a fiát. Ezért, ha elveszítené a munkáját, mindig lenne pénze a spájzban, több hónapra előre a munkanélküli életében.
Miután összegyűjtött egy tisztességes összeget, úgy döntött, hogy vesz egy lakást, bár egy kicsit. De ahogyan segített a fiának, aki akkor már 22 éves volt, az volt a legfigyelemreméltóbb dolog, amit tett. A fiú találkozott a sorsával, és egyedül akart élni, ezért megajándékozta ezzel a lakással.
Telt-múlt az idő, a fiú most 30 éves, még mindig abban az egyszobás lakásban él a gyerekeivel és a feleségével, amit a saját édesanyjától kapott, és nemrég elmondta: -Te, értsd meg, a mi családunk már nagy, itt már nem férünk el, adjuk el a tiédet. – „Kosztik, fiam, én már öregasszony vagyok. Meg kell értened, hogy nincs semmim, csak a nyugdíjam.
Ha nagyobb lakást akarsz, cseréljünk, te beköltözöl az én kétszobás lakásomba, én pedig a tiédbe. Kosztya ellenezte ezt az ötletet, mert úgy gondolta, hogy a két lakás eladásával egy háromszobás lakást tudna venni. Egy évvel később még mindig veszekednek az édesanyjával a lakása miatt.
A nagymama „kíméli” a lakását az unokáinak, ők pedig egy szobában szoronganak a szüleikkel. Marina Vlagyimirovna sajnálja, ahogyan a fiát nevelte. Egész életében azért dolgozott, hogy mindent megadjon neki. Ő pedig hálátlannak bizonyult, és ki akarja dobni az anyját.
