– „Gondolj a gyerekekre – mondta Vika édesanyja a telefonban -, igen, tizenévesek, de a tizenéveseknek mindkét szülőre szükségük van, Vika, térj észhez!”
– Anya, én már döntöttem. Ami a gyerekeket illeti… a fiam mutatott nekem egy fotót az apjáról a Facebookon, amin valami lány és egy kisbaba van a karjában. „Hű, erről nem tudtam – lepődött meg az asszony -, de hogy tehetett ilyet 16 év boldog családi élet után?” ”Csak úgy megtette – mondta Vika, és meglátta az anyósát az előszobában -, oké, anya, majd később hívlak.
– „Te szégyentelen nőszemély, mire készülsz?” – kezdte rögtön az anyósa, „miféle válás?
„Vera Nyikolajevna, a döntésem végleges, nem tűröm a fiát. Menjen el, a gyerekekkel már összepakoltuk a holmiját. Valamit vihet magával. – De hát ő szereti a gyerekeit. Nem tud nélkülük élni. És ha úgy gondolja, hogy még egy gyereket el kellett volna hagynia… lehetséges ez? Gondoskodhatott volna erről a gyerekről anyagilag anélkül, hogy elhagyta volna az igazi családját. És hogy fog boldogulni nélküled? Még főzni sem fog tudni magának.”
”Korábban is gondolhatott volna az üzleti útjai következményeire – mondta Vika sajnálkozás nélkül. Az anyósa elment, de Vikának nem sokáig kellett élveznie a magányát.
Hamarosan egy férfi lépett be a házba… Vika volt férje, öt perccel később. „Meg kellett volna várnod, amíg hazaérünk, hogy kividd a dolgaidat” – mondta Vika ugyanolyan szenvtelenül – „Oké, a dolgaid ott vannak. Vic, beszélnünk kell, nem tudtam tovább várni.” ”Nincs kedvem beszélgetni veled, drágám. Gratulálok a harmadik gyermeked születéséhez. Remélem, nem teszed vele ugyanazt, amit velünk tettél. A kulcsokat az éjjeliszekrényen hagyhatod.
A szobámban leszek, amíg mindent ki nem pakolsz. A férfi otthagyta a kulcsokat, és úgy kezdte kivinni a holmiját, mintha azok a legnehezebb kövek lennének, amiket fel tud emelni. Vika nem gondolkodott el kétszer a döntésén. Szerinte az árulókkal nem lehet másképp bánni.
