– „Tánya, a nagyapád egy házat hagyott a nagyanyád falujában” – mondta anyám. „Milyen nagyapa? Milyen ház? Miért nem mondtad soha, hogy van nagyapám?
‘ Dühös voltam rá, amiért elhagyott engem és anyámat. Ezért nem akartam beszélni vele. Nem tartott tovább fél óránál, hogy elérjük nagyapám faluját. Egy régi ház, egy összedőlt kerítés. Nem szorult semmiféle javításra. Csak lebontani és új házat építeni… De a falon képek vannak rólam(!). Egy kétéves, egy ötéves, egy hétéves, egy kép az utolsó hívásomról. Egy kép rólam egy gyerekkel a karomban. Tudta, hogy ő már dédnagypapa…
Aztán találtam egy levelet a büfé fiókjában: „Drága unokámnak, Tanecskának”. „Tanecska, szeretett unokám! Sajnos még soha nem találkoztunk. De ez az én hibám. A közös életünk nem jött össze nagyanyám ostobasága és fiatalsága miatt. Ne haragudj anyádra, nagyon szeret téged. Még ha nem is ismert engem, mindig a szívemben voltál. Te lettél az életem értelme. Építettem neked egy házat, hogy legyen mire emlékeznem. Más, mint a szomszéd házak, azonnal fel fogod ismerni. kérlek, fogadd el ezt a szívből jövő ajándékot nagyapádtól.
Nagyon szeretlek téged. Viszlát, Tánya. A te nagyapád, Andrej!” A házhoz egy kulcs volt a címmel. Kétemeletes ház volt, az első emeleten ólomüveg ablakokkal. Elöl gyönyörű nagy tornác volt, a ház mögött pedig egy igazi játszótér. Nem tudom, honnan volt a nagyapámnak minderre pénze, de nyilvánvalóan nagyon vigyázott rám és a fiamra. A búcsúztatás után abban a faluban maradtam.
