Nemrég a lányom összegyűjtött minket az ünnepi vacsorára: jó híreket akart közölni velünk, méghozzá kettőt is.
Öten lakunk a lakásban: én, a férjem, a lányom, a vejem és az unokám. A miénk egy háromszobás lakás, de mint a gyakorlat mutatja, két családban elviselhetetlen. Akkor házasodtak össze, amikor a lányuk pocakja már majdnem a homlokukon volt. Gyorsan összeházasodtak és azonnal hozzánk költöztek. Aztán mondtuk nekik, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha lakásra spórolnának – jelzáloghitel előlegre.
De úgy látszik, senki sem hallgatott ránk. Leültünk az asztalhoz, és a lányom elmosolyodott. Egy pillanatra még azt is hittem, hogy végre meghallottak minket: – Anyu, apu, terhesek vagyunk. Igen, vettünk egy autót. De kölcsönt kellett felvennünk. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Sírjak vagy örüljek? Minden utasításunk, hogy takarékoskodjanak, a semmibe veszett. Egyiküknek sem volt jogosítványa. Tudod, miért döntöttek úgy, hogy autót vesznek? Mert valami idióta a munkahelyükön azt mondta, hogy hitelkártya nélkül nem kapnak internetkapcsolatot.
Apám és én dühösek vagyunk. Ez a fickó soha nem fog megváltozni. Már így is egy bunkó, és a lányomat is azzá teszi. Azért is megsértődtek, mert nem örültünk nekik. Dobozban élünk, bővíteni akarunk, vagy jelzáloghitelt felvenni egy lakásra… És ők szenvednek az ilyesmitől. Második gyereket fognak vállalni. Ma reggel apám beszélt a sógorommal és kirúgta a házból. Hiszen semmit nem ért el az életében az elmúlt öt évben. És nem is fog elérni semmit.
