Már 15 éve, hogy Dmitrij és én férj és feleség lettünk. Ezek az évek tele voltak örömmel, nevetéssel és melegséggel, de az elmúlt hónapokban valami megváltozott.
Úgy tűnt, hogy a kapuzárási pánik mélyen behatolt a kapcsolatunkba, és úgy éreztem, hogy valamiféle láthatatlan fal van közöttünk. Egy este, amikor Dmitrij hazaért a munkából, úgy döntöttem, hogy beszélgetést kezdeményezek. „Dima – kezdtem, bátorságomat összeszedve -, úgy érzed, hogy valami történt velünk?”. Kicsit meglepődve nézett rám. „Hogy érted ezt?” „Már nem úgy kommunikálunk, mint régen.
Nem osztjuk meg az érzéseinket, a gondolatainkat. Úgy érzem, mintha idegenek lennénk a saját otthonunkban.” Dmytro felsóhajtott, és leült mellém. „Én is így érzem. De nem tudom, hogyan hozhatnám helyre.” Mindketten csendben ültünk, gondolatainkba merülve. Aztán én javasoltam: „Talán el kéne mennünk egy családpszichológushoz? Talán ő segíthetne megérteni az érzéseinket.” Dmitrij bólintott a fejével. „Szerintem ez egy jó ötlet.” A következő héten időpontot kértünk Dr. Kovalevától.
Kedves és figyelmes nőnek bizonyult, aki segített megérteni az érzéseinket és a félelmeinket. „Észrevettem, hogy sok párnak kell szembenéznie a kapuzárási pánikkal” – mondta. „De ez nem jelenti azt, hogy nem tudjátok helyrehozni a kapcsolatotokat. A legfontosabb, hogy gyakran beszéljetek egymással és legyetek őszinték”.
„Azóta minden héten járunk Dr. Kovalevához. Beszéltünk az érzéseinkről, félelmeinkről, álmainkról és vágyainkról. És bár nem volt könnyű, éreztem, hogy újra szikra van közöttünk. Eltelt néhány hónap, és bátran mondhatom, hogy a kapcsolatunk javult. Újra közelebb kerültünk egymáshoz, és én hálás voltam Dr. Kovalevának a segítségéért. „Annyira örülök, hogy úgy döntöttünk, hogy ezt csináljuk” – mondtam Dmitrijnek egy este. „Szeretlek, és azt akarom, hogy örökké együtt legyünk.” Elmosolyodott és megcsókolt. „Én is, szerelmem”.
