Amikor mindössze 16 éves voltam, az életem drámaian megváltozott – kiderült, hogy terhes vagyok.
Olyan volt, mint egy villámcsapás a semmiből – nemcsak nekem, hanem a szüleimnek is. A mi kisvárosunkban az ilyen hírek gyorsan terjedtek, és az emberek véleménye napról napra ítélkezőbb lett. A gyermekem apja úgy döntött, hogy nem áll készen arra, hogy vállalja ezt a szerepet, és eltűnt az életemből, így egyedül maradtam a jövőmmel. Emlékszem, milyen ijesztő volt erről beszélni anyámmal és apámmal.
Ültem a konyhában, és nem találtam szavakat, hogy leírjam a félelmemet és a zavarodottságomat. „Anya, apa… terhes vagyok” – mondtam alig hallhatóan, a legrosszabbtól tartva. Szavaimra csend volt a válasz. De aztán meglepetésemre anyám felállt, és megölelt. „Minden rendben lesz, kicsim. Apa és én itt vagyunk neked” – mondta halkan. A szüleim minden pletyka és ítélkezés ellenére támogattak engem. Segítettek felnevelni a fiamat, Olekszijt, megadva neki azt a szeretetet és gondoskodást, amihez túl fiatal voltam.
Az évek elrepültek, és most, 38 évesen nagymama vagyok. Alekszej megajándékozott egy unokával, és ez új öröm a családunkban. A szüleim, akik most már dédszülők, boldogok, hogy látják felnőni az új generációt. Nemrégiben együtt ültünk a kertben, a kis Máriát a karunkban tartva, és azt mondtam: „Anyu és apu, köszönöm, hogy mindig ott voltatok nekem.
A támogatásotoknak köszönhetően mindent megadhattam Olekszijnak, amire szüksége van a boldog élethez”.
Édesanyám mosolygott, és megfogta a kezemet. „Mindig melletted leszünk, drágám. A család a legfontosabb.” Ez a pillanat megerősített abban a hitemben, hogy a szülők támogatása és szeretete az az alap, amelyre egy gyermek élete épül, és ezért rendkívül hálás vagyok.
