Anton tegnap a szokásosnál korábban jött haza a munkából.
Tom élettársa egy telefonbeszélgetésbe merülve nem hallotta, hogy bejött, és tovább beszélt a telefonba. Szerelmes belém… És akkor mi van, ha keményen dolgozik? De két állásban dolgozik, hogy eltartson engem… Ha bátor leszel, és megkéri a kezemet, akkor kidobom Antont a lakásomból… Anton nem szólt semmit Tomnak. Megfordult, és az ajtót becsapva kisétált. Az utcán, miután kicsit lehűlt, küldött egy sms-t Tomnak:
„Elhagylak. Visszamegyek a feleségemhez. Szedd össze a cuccaidat”. Elmentem egy szállodába, hogy ott töltsem az éjszakát. Egész éjjel Tomra gondoltam, arra, hogy a nő csak tárgyként használja őt. A feleségemre, Annára, akitől hat hónappal ezelőtt váltam el, hogy belépjek Tom „rabságába”. Otthagytam a lakást a volt feleségemnek és a két gyermekemnek. Hetente egyszer látogattam meg őket. Anna nem volt stréber. Különben is, mindig megetette Antont a jellegzetes borscsával. Tom nem volt jó szakács. Ő maga diétázott, és csak füvet etetett a férjével. És minden szerdán, amikor Anton elhagyta Annát, pénzt hagyott neki.
Kivéve a szövetségi zsaruknak. Egy kicsit, de mégis… Hálából a finom vacsoráért. Úgy döntött, hogy elég volt a szórakozásból, és úgy döntött, visszamegy Annához. Aztán elaludt. Reggel betelefonált a munkahelyére, kivett egy kis szabadságot, megborotválkozott, kitakarított, vett egy nagy csokor orchideát (Anna kedvenc virága) és néhány ajándékot a gyerekeknek, és elment meglátogatni őket. Egy férfi nyitott neki ajtót. A gyerekek odarohantak. „Apa! Apa!” Anna kinézett a konyhából. A férfi behívta a gyerekeket a szobába, a többieket egyedül hagyta. – Vissza akarok menni. Hozzád és a gyerekekhez. Ki ez a férfi?
– A férjem, egy hete házasodtunk össze.” – ”Sajnálom – mondta Anton, és elment. Kiment, kiért a parkba, leült egy padra, és sírni kezdett. Olyan keservesen, mint gyerekkorában, amikor elvesztett valami nagyon fontosat.
