Fiam, vigyél haza, vigyél haza, fiam.
Elbújok valahol a sarokban, zsebkendőt teszek a számra, hogy ne köhögjek, és otthon maradok pár napig 09.07.2023 Apa, vigyél haza húsvétra, vigyél haza, fiam. Elbújok valahol egy sarokba, zsebkendőt teszek a számra, hogy ne köhögjek, és néhány napot otthon töltök, ahol a falak gyógyulnak. „Nem bírom itt elviselni.” ”Olyan vagy, mint egy gyerek, apám.
Meleged van, tiszta vagy, van mit enned, hozok még otthonról, veszek gyógyszert.„ – »Nem vagyok éhes, Vaszja, egy éve nem voltam otthon«, próbál az öreg Petro a fia szemébe nézni.” – „Csak én maradtam a palotában, mindenki hazament.”
– „Lám, lám, lám, még négy nap van az ünnepekig. Majd én elviszem őket. Vaszil az ablak felé fordul, és a boldog Petro elkezd sétálni a palotában, és azt mondja a fiának, hogy sokkal jobban van. Egyedül maradva kinézett az ablakon. Tavasz volt… a szomorúfűzek, amelyeket valaki ültetett a kórház udvarára, kivirágoztak és kizöldültek.
Mindenhol olyan csend volt – nem mindenki volt otthon a családjától az ünnepek miatt, ott voltak a súlyos betegek és azok, akiknek nem volt senkijük. A magány kezdte újra elborítani Petrót, és szorítást érzett a mellkasában. „Hogyan fogok még négy napot kibírni? ‘Ha hazaérek, egyenesen a temetőbe megyek Máriához. Megszakad a szívem a gondolatra, hogy elmentél. Könnyű felhők úsznak és sodródnak a kék égen, aztán felhalmozódnak, majd elhalványulnak, és hirtelen elvesznek a végtelenben. Fehér takarók a kórházi ágyakon, gyógyszerillat és csend, amely önkéntelenül elnyomja és kivérezteti a lelket, amely alig várja, hogy a házi udvarra menjen, ahol a primőr már megjelent.
– Istenem, Istenem, hozz haza, a fenyőfa a kapunál zúg, és Mária sírja őszül a gyásztól miattam, hozz haza egy-két napra, aztán tedd velem, amit akarsz – suttogja Petro, köhögésbe fulladva. Vera idegesen elhúzta a vállát, és kihúzódott az ölelésből. „Tudod, hogy apádnak tuberkulózisa van, és megfertőzheti az egész családot.
– De az orvos azt mondta, hogy már régóta nem üríti ki a tbc-bacilusokat. Ezért nem veszélyes azokra, akik isznak belőle.” – Hisz a likőröknek? Már senkiben és semmiben sem bízom. Ezek az orvosok már semmit sem értenek. A szesz gyógyít bennünket? Több beteg több pénzt jelent. Örök betegségre és halálra akarnak ítélni minket? Vera elhallgatott, és estig nem beszélt Vaszilhoz, éjszaka pedig sokáig sírt, mondván, hogy Vaszil nem szereti őt. Vaszil a mellkasához szorította a feleségét, megcsókolta a könnyáztatta arcát, bocsánatot kért, és megismételte, hogy az apjával nem történik semmi baj, ha az ünnepek alatt az italboltban marad. Szombaton Petro nem mozdult az ablakból.
Fájdalommal figyelte, ahogy a nap végigvonul az égen, a levelek, a zöld fűszálak és a magasban, magasan köröző gyönyörű fiatal gólyák. – „Még kora este van, de el fogsz jönni, fiam, kövess engem, el fogsz jönni, Vaszja. Valahol a templomban kiürítették a teret. Mária péntekről szombatra virradó éjjel mindig a sírkamra mellett ült.” – »Miért feszítettek meg minket, Jézus?« – mondta Péter hangosan – ”A mi bűneinkért, nem a tiétekért, hiszen te bűntelen voltál. Bűntelen, de Te azért haltál meg ilyen kínok között, hogy minket, bűnösöket megments. Micsoda embertelen szenvedéseket kellett elviselned.
Bocsásd meg, hogy panaszkodom, és ne hagyj magamra, ne hagyj el. Hallottam, hogy az orvos azt mondta a fiamnak, hogy néhány napra hazavihet, hogy már nem vagyok idegen. A nap kezdett nyugaton elsüllyedni, utolsó sugarait küldte a fiatal bölcs felé. „Miért nem vittek haza?” Az idős asszony, aki az ételt hozta, együttérzően nézett a betegre. Az nem válaszolt, mert görcsbe rándult a torka. Amikor nem sokkal később eljött az edényekért, látta, hogy a férfi nem nyúlt az ételhez. Nehéz sóhajjal vitt be mindent a konyhába.
Petro egy pillanatra halott felesége, Mária jelenlétét érezte a tenyerében. Az érzés olyan erős volt, hogy majdnem elájult. A mellkasa kétségbeesetten zakatolt, a világ furcsán megremegni látszott, és a tekintete nem tudott elszakadni a szomorúan elengedett, gyönyörűen virágzó ágaitól, a szomorúfűzről. Forró arcát a hideg párnára támasztotta, és így feküdt reggelig, anélkül, hogy lehunyta volna a szemét.
A hold bekukucskált a nagy ablakon, elbújt a felhők mögé, aztán előbújt mögülük, és hideg fényét rávetítette sápadt, betegesen fáradt arcára és száraz, csillogó szemére, melyben kimondhatatlan vágyakozás tükröződött. Húsvét kora reggel Vaszil, Hit és a nyolcéves Roman elmentek a templomba. Az istentisztelet után a kórházba akart menni, de Faith családja éppen látogatóban volt.
Este a bőséges ünnepi vacsora körül ültek, egymást köszöntve ünnepeltek és énekelték a „Krisztus feltámadt!” kezdetű éneket. Vaszil olyan leírhatatlan szomorúságot érzett a mellkasában, hogy nem bírta tovább, és kiment. A templom harangjai az ünnep tiszteletére megszólaltak, és a szomorúság szörnyű fájdalommá változott, amely égette a szívét. Eszébe jutott, hogy egyszer, húsvét vasárnapján, tízéves kisfiúként, egy vakbélműtét után az intenzív osztályon feküdt. A családjából senki sem látogathatta meg, de az apja egész nap az ablaknál állt. Könnyein keresztül mosolygott Vaszilra, gyurmából állatot készített, és megmutatta neki. A likőr ellökte az apját az ablaktól, ő pedig odébbállt, újra megfordult, és ott állt, amíg Vasilka el nem aludt.
