Amikor befejeztem a tanulmányaimat a városban, nehezen mentem el, nemcsak az új otthonom iránti szeretetem miatt, hanem az Iván iránti érzéseim miatt is, akibe fülig szerelmes voltam.
Minden szabad percet együtt töltöttünk, felfedeztük az utcákat és a parkokat, és megosztottuk egymással a jövőre vonatkozó álmainkat. Mielőtt elmentem, megígértem Ivánnak, hogy hamarosan beszámolok a szüleimnek rólunk, bízva abban, hogy támogatni fogják a döntésemet. Amikor megérkeztem a faluba, elhatároztam, hogy megosztom velük a híreket a városi életemről és Ivánról.
Terveimet azonban tönkretette, amikor a szüleim egy meglepetéssel – egy esküvői ruhával – fogadtak. „Ez lesz a ruhád a jövő hónapban tartandó esküvőre” – jelentette be anyám boldogan. „Úgy döntöttünk, hogy hozzámész Igorhoz, a szomszédunkhoz.” Megdöbbentem. „De én szerelmes vagyok Ivánba, ő a városban van… Nem mehetek hozzá Igorhoz!” – sikoltottam, és éreztem, hogy a szemem megtelt könnyel. Apám az asztalra csapott a kezével, a hangja szigorú és határozott volt:
„Nem fogsz szégyent hozni a családunkra! Igor jó fiú, gondoskodik a családjáról, és ő a megfelelő férfi számodra”. Hiába próbáltam tiltakozni. Apám elvette a telefonomat, így nem tudtam kapcsolatba lépni Ivánnal.
Borzasztóan magányosnak éreztem magam, tudván, hogy a véleményem nem számít. Eljött az esküvő napja. A ház már tele volt vendégekkel, nyüzsgéssel és az ünneplés várakozásával. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy hozzámegyek egy olyan férfihoz, akit alig ismertem, és akit biztosan nem szerettem. A tükör előtt állva a menyasszonyi ruhámban úgy éreztem magam, mint egy fogoly. És akkor kopogtak az ajtón. Megfordultam, és megláttam őt – Ivánt.
Ott állt, elszántan nézett, és azt mondta: „Nem tudok nélküled továbblépni. Megértettem, mi történt, és eljöttem érted. Készen állsz arra, hogy elszökj velem?” Csak ennyit kellett hallanom. Ledobtam magamról a ruhámat, megfogtam a kezét, és kirohantunk a házból a boldog jövőnk felé.
