Egész életemben tejesként dolgoztam a falunkban.
Korán kelés, végtelen órák a hideg istállóban, tehenek fejése – ez volt a napi rutinom. De ahogy teltek az évek, az erőm egyre fogyott, és minden nap egyre nagyobb fájdalmat okozott kimerült kezemnek. Egyik este, amikor a férjemmel, Vaszillal vacsoráztunk, úgy döntöttem, hogy felhozom ezt a nehéz kérdést: „Vaszil, azt hiszem, itt az ideje, hogy eladjuk a teheneket. Nem tudok így tovább élni” – mondtam halkan, igyekeztem az aggodalmat kiverni a hangomból.
Vaszil megállt a villával a levegőben, és úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének: – Hogy lehetsz ilyen önző, Luda? Ez a fő jövedelmünk! Azt akarod, hogy elveszítsük a megélhetésünket?” A hangja tele volt meglepetéssel és csalódottsággal. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. „Egyszerűen nem bírom tovább, Vaszja. Minden nap fáj a testem. Találhatnánk más módot a pénzkeresésre… – És mit javasolsz? Mi vidéken élünk, Luda.
Itt nem sokféleképpen lehet pénzt keresni. Csend honolt közöttünk, mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Őszintén és nyíltan a szemébe néztem: – Nem próbálhatnánk ki valami újat? Kezdhetnénk valami aprósággal. Talán zöldségtermesztéssel vagy méhészkedéssel? Valamivel, ami nem igényel olyan sok fizikai aktivitást. Vaszil lassan bólintott, mert rájött, hogy tényleg fáradt vagyok. „Oké, gondoljuk át a dolgot. Talán igazad van” – mondta végül, és átnyúlt az asztal fölött. A mai este új kezdet volt számunkra. Együtt kezdtünk új utakat keresni, hogy támogassuk egymást, és megtaláljuk a módját, hogyan élhetnénk az életünket az én kimerítő fejőmunkám nélkül.
