Özvegyként nagy erőfeszítéseket tettem, hogy felneveljem a gyermekeimet, akik most 30 és 25 évesek.
A lányom férjhez ment és egy másik régióba költözött, de a fiam még mindig velem él. Tavaly a fiam azt mondta, hogy férjhez megy, de egy nappal az esküvő előtt azt mondta, hogy nem tartanak szertartást, és azonnal hozzám költözik. Nem tiltakoztam, de megkértem, hogy legalább mutasson be a menyasszonynak. Aznap este a fiam, a menyasszonya, aki 9 évvel idősebb volt nála, és a 16 éves lánya megjelentek a küszöbömön.
Vacsora közben a fiam azt mondta, hogy a konyhában fog aludni. Feldúlt voltam, de mégsem szóltam semmit. Az első négy hónapban az ifjú házasok még csak nem is takarítottak maguk után. Felajánlottam nekik, hogy bérelek nekik egy lakást, de a sógornőm visszautasította, mondván, hogy nem fognak elköltözni, mert a férjének is van részesedése a lakásban. Felhívtam a lányomat, aki azt tanácsolta, hogy béreljek magamnak lakást, amit meg is tettem. Egy hónapig maradtam ott, mire a lányom eljött, hogy elmondja a fiamnak, hogy neki is van részesedése a lakásban, és hogy el fog költözni.
Aztán azt mondták, hogy eladják a lakást, és a pénzt elosztják hármójuk között. A lányom anyósa időnként meglátogatott és vigasztalt, de én még mindig magányosnak éreztem magam.
Egy hónappal később a fiam beleegyezett, hogy adjon nekem egy lakást. Vettem egy egyszobás lakást magamnak és a lányomnak, a fiamnak pedig be kellett érnie egy tanácsi házban lévő szobával. A lakást a lányomra hagytam, a fiammal pedig már nem kommunikálok, és még mindig nem tudok megbocsátani neki. Élem az életemet, és azt tervezem, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A lányom gyakran hívogat, és azt mondja, hogy ha akarom, beköltözhetek az anyósának a nagy házába. De egyelőre inkább önállóan szeretnék élni.
