A 7 éves lányom, Nastya már hónapok óta könyörgött, hogy vegyek neki egy macskát, és először beleegyeztem, még a szomszédtól is megkérdeztem az árát, aki tenyészti őket.
A férjem azonban azonnal elutasította az ötletet, határozottan kijelentve, hogy nem lesz macska az otthonunkban, ami csendes könnyeket csalt ki a lányomból és titkos megkönnyebbülésemet, mert pontosan tudtam, hogy a háziállat gondozása elkerülhetetlenül az én vállamra fog hárulni. A lányom ígéretei ellenére kételkedtem a felelősségre való felkészültségében, tekintve, hogy milyen gyakran hanyagolta el a hétköznapi háztartási teendőket.
Mint tudjuk azonban, a gyermeki elszántság nem ismer határokat – és egy nap Nastya hazahozott egy kóbor cicát, amelyet talált. Nem tudtam felzaklatni azzal, hogy lemondtam a cicáról, ugyanakkor aggódtam a férjem reakciója miatt. A cica több órán át láthatatlan maradt, mígnem éppen időben bukkant fel, amikor a férjem megérkezett, aki legnagyobb meglepetésemre csak grimaszolt.
Az igazi meglepetés később ért, amikor hallottam, hogy óvatosan beszélget valakivel az irodájában – amelyet munkaidőben féltékenyen őriz. Bekukkantottam az ajtón, és rájöttem, hogy a cicájával beszélget, aki mostanra a kedvenc társává vált. Most már le sem ül dolgozni, amíg a cica az ölébe nem telepedett. Ez a váratlan kötelék kettejük között megcáfolta minden állítását, miszerint nem szereti a macskákat, és megmutatta a kemény külső mögött rejtőző lágyabb oldalát.
