„Nem tudom, miért, de a férjemre és a családunkra szinte egyáltalán nem figyelt az anyósom.
A férjem a középső gyerek, Koljának hívják. A szüleim segítettek a legidősebb fiamnak lakást venni. Most ott él a feleségével, és van két lányuk, akik az őrületbe kergetik anyósomat. A legkisebb fiam külön figyelmet kap, nemrég érettségizett, és az anyósom egy kétszobás lakást adott neki a tiszteletére. De az én Koljám nem kapott semmit. Az esküvő után először megkértük a férjem szüleit, hogy a sok lakásuk egyikében lakhassunk. Az anyósok azt akarták, hogy a fiuk fizesse a lakbért. Nekem kellett fizetnem.
És ez nem tartott sokáig, mert később az anyósok jobb bérlőket találtak, és kilakoltattak minket. Még jó, hogy akkoriban sikerült egy kicsit spórolnunk és jelzáloghitelt felvennünk. Amikor a gyermekünk megszületett, még mindig a jelzáloghitelt fizettük, és nehéz időszak volt. Még arra sem volt elég pénzünk, hogy élelmet vegyünk, ezért édesanyám egy másik városból jött hozzánk segíteni. Az anyósom mindent tudott, de nem segített nekünk. Az unokájukkal pedig nem törődtek, még a leszerelésre sem jöttek el, csak telefonon üdvözöltek minket.
Családi ünnepségekre sem hívtak meg minket, csak gratulációkat kaptunk. Aztán egy nap eljött hozzánk az anyósom. Csupa sírás volt, megtudta, hogy az apósa talált egy fiatal szeretőt, és kirúgta a házból. A legidősebb fiú nem engedte be, mondván, hogy neki már van két gyereke, a legkisebb fiúnak pedig viharos a magánélete, ezért jött, hogy kérje, lakjon nálunk. De én visszautasítottam. Nem érdekel a rokonaim ítélete, mert amikor Nicholas és én nehéz időket éltünk át azokban az években, a rokonaim soha nem segítettek nekünk, így nem várnak el tőlünk semmit.
