A gyerekeknek mindent elmondtam az asztalon, mert alig várták, hogy kiderüljön, ki örökölte a birtokot.
A fiú ordítva felállt az asztaltól, és azt mondta, hogy soha többé nem teszi be a lábát a házba. A lányom és a kapzsi férje még a tévét is elrakta, amit egyszer nászajándékba kaptak, de nálunk maradt, mert a lakásukban volt egy újabb modell…
Sok éve itt élek, két gyerekem van, de az élet úgy alakult, hogy egyedül élek. A férjem hat éve meghalt, a gyerekeim külön élnek. Soha semmit nem bántam meg a gyerekeimmel kapcsolatban, mindig új játékokat, minőségi ruhákat, sokféle extrát kaptak, amit sok más szülő nem engedhetett meg magának akkoriban.
Minden évben nyaraltunk a tengerparton – elmentünk Odesszába, és néhányszor külföldre is utaztunk. A férjem a környék egyik legnagyobb gyárában dolgozott igazgatóként, és jó életünk volt. Mindannyian kényelmesen éltünk így, de az élet hozza a maga kiigazításait.
A férjem képes volt lakást biztosítani a gyerekeknek, ott jó kis felújításokat végzett, minőségi fából készült bútorokat rendelt – nem spórolt semmin. Amikor a férjem megbetegedett, először nem kértünk tőlük segítséget, mert volt megtakarításunk, de az állapota rosszabbodott, és még többre volt szükségünk , és amikor a gyerekekhez fordultunk segítségért, a legidősebb fiú megadta a kezeléshez szükséges összeget, de azonnal figyelmeztetett, hogy nincs több, ezért a lányához kell fordulnunk, nem hozzá.
Megköszöntem neki és csendben hazamentem. Nehéz volt rádöbbenni, hogy a gyerekek, akiknek egész életedben a legjobbat adtad, most nem akartak segíteni a saját apjukon. A családunknak sok barátja volt. A férjem mindig segített mindenkinek, akinek segítségre volt szüksége.
Így miután beszéltem a fiammal, nem mentem többé a közelébe, és a lányom közelébe sem megyek, mert neki egy fukar férje van, aki sajnálja megvenni a gyerekeknek a finomságokat, mert minden fillért megszámol. Az elején az alárendeltjei segítettek nekünk azzal, hogy minden hónapban küldtek nekem, és ezért nagyon hálás vagyok nekik.
A férjem felépült, de két hónappal később szívrohamot kapott. Minden vagyonát rám ruházta át. Azt mondta: „A fia és a lánya még egy kicsit dühös is volt, hogy az apjuk nem hagyott rájuk semmit, de mit vártak? Amíg beteg volt, csak kétszer voltak a kórházban, és amikor már jól volt és hazajött, még egy szabad órát sem találtak, hogy meglátogassák apjukat és anyjukat!
Eleinte nehéz volt felfogni, hogy most már egyedül vagyok, de idővel megbékéltem vele. A gyerekeim nagyon ritkán jöttek, így az unokáimat sem láttam. Néhányszor meglátogattam a lányomat, majd a fiamat, de egyértelmű volt, hogy a jelenlétem nem teszi őket boldoggá, ezért soha nem látogattam meg őket egy napnál tovább.
A szomszédom mindig segített nekem. Nagy családból származott, de mindig talált időt arra, hogy meglátogasson, és amikor beteg voltam, gondoskodott rólam, vett nekem gyógyszert, sőt néha egy ideig velem is lakott. Egy hosszú betegség után, amiről a gyerekeim nem is tudtak, úgy döntöttem, hogy végrendelkezem.
A lakásomat, az autómat és a kis házikómat a szomszédomra, Annára hagyom. Nagyon hálás voltam a gondoskodásáért, így nem bántam meg, amit tettem. A születésnapomon a gyerekeim felhívtak. Megköszöntem nekik a gratulációt, és elmondtam, hogy végrendelkeztem.
Amint megtudták, rögtön azt mondták, hogy jönnek és mindent egyeztetnek, mert ez nem egy telefonhívás volt. Nem bántam, hogy mindent szemtől szembe elmondtam nekik. Így legalább kezdeményezték, hogy eljöjjenek hozzám. A hétvégén megérkezett a legidősebb fiam, majd később a lányom és a férje.
Anna segített nekem vacsorát készíteni és megteríteni, majd hazament – még mindig nem tudva a döntésemről. A gyerekeknek mindent elmondott az asztalnál, mert nem tudtak várni.
A fiam sikoltozva állt fel az asztaltól, és azt mondta, hogy soha többé nem teszi ide a lábát, a lányom és a mohó férje pedig még a tévét is elrakta, amit egyszer nászajándékba kaptak. Így aztán egyedül maradtam, két gyerekkel, akiket csak az örökségük érdekelt, nem pedig a saját anyjuk. Sajnáltam, hogy a gyerekeim ilyenek lettek, de számukra minden ,-ban mérnek mindent, és az anyjuk egy senki.
