Az apósomék már régen elmentek külföldre dolgozni…
Amikor én éppen csak elkezdtem randizni Sashával, ők már Portugáliában telepedtek le. Természetesen azért mentek oda, hogy pénzt keressenek. De ami furcsa, hogy a 15 év alatt egyetlen fillért sem küldtek nekünk. Ez nagyon bántott és feldühített. Semmit az esküvőre, az unokák születésére. Még egy élelmiszercsomagot sem kaptunk Portugáliából. Pedig mintha legalább játékokat küldhetnének az unokáknak vagy csokoládét.
De nem, a gyerekeink használt ruhát hordanak, az apósunk pedig kaszál!
Még akkor is, amikor a legidősebb fiunknak műtétre volt szüksége, kölcsönt kellett felvennünk, mert az apósok nem voltak hajlandók segíteni. Egy nap találkoztam Olena keresztanyjával, és ő véletlenül megemlítette, hogy az ő sógorai mennyit keresnek ott. Nem mondom meg az összeget, de annyit elárulok, hogy legalább négyszer annyi, mint Szása fizetése. Tudod, ha nem lett volna a háború, nem dadogtam volna a pénz miatt. De most minden megváltozott. Engem kirúgtak, Sashát elbocsátották, és most ő keres másik munkát. Csak az alapvető dolgokra van pénzünk – ételre és közüzemi díjakra.
Még magunkon is elkezdtünk spórolni, én már nem sminkelek és nem manikűrözök. A házunk kicsi, egyemeletes, a nagymamámtól örököltem. Körülbelül nyolc évvel ezelőtt felújítottuk, amikor még csak a legidősebb fiam, Dmitrij volt. Most már van még két lányunk, Yaryna és Irina, és a ház olyan lett, mint egy szűk kesztyű. Arra gondoltunk, hogy eladjuk, és veszünk egy tágas lakást, de amikor megnéztem az árakat, majdnem elájultam. Úgy döntöttünk, hogy befejezzük a második emeletet, és két szobával bővítjük, hogy mindenkinek legyen elég hely.
Hitelt nem akartunk felvenni, ezért a férjem szüleihez fordultunk segítségért. Vettem egy tortát, meglátogattam őket, elmagyaráztam a helyzetet. Elena Vasziljevna bólintott, együttérzően hallgatott: – Jó, rendben, majd teszünk valamit, hogy segítsünk. Nehéz időszak ez. Isten segítsen rajtunk. Ha tudtam volna, miféle „segítség” lesz ebből, hitelt vettem volna fel a banktól. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az anyósom ilyen mélyre süllyedhet. Szombat délután anyósom egy új terepjáróval érkezett. Kinyitotta a csomagtartót, és kivett belőle… 10 csirkét és 10 kiskacsát.
– „Nos, megkértél, hogy segítsek neked. Tessék! Etesd őket, neveld fel őket húsnak, és tojás is kell majd. Ez az induló tőkéd!” Nem tudtam, mit mondjak. Szása olyan dühös volt, hogy elkezdett kiabálni az anyjával, amit az összes szomszéd meghallott. Este eladtam az összes csirkét és kacsát a faluban, mert nem láttam értelmét. Míg az anyósom új autót vezet, drága ruhákat vesz, és Bulgáriában nyaral, addig az én gyerekeim használt ruhákat hordanak, és egy ágyon osztoznak hárman. Mi jár a fejükben? A pénz fontosabb nekik, mint a család?
