A férjem és én terméketlenek vagyunk. Abban az értelemben, hogy nem tudunk közös gyermeket vállalni…
Külön-külön mindkettőnkből lehet apa. De együtt nem. De túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy emiatt szakítsunk. Így hát hosszas kórházi bolyongás után beletörődtünk ebbe a ténybe, és úgy döntöttünk, hogy elvisszük a gyermeket az árvaházból. A kislány örökbefogadásának előkészítése, amiről úgy döntöttek, hogy befogadják, két évig tartott. Ez magában foglalta rengeteg hivatal felkeresését, a nevelőszülőknek szóló speciális tanfolyamokon való részvételt, és magának Tanyának a megismerését.
– „Ő Pasza pontos mása! Ugyanolyan nyugtalan” – mondja néha az anyósom, elfelejtve, hogy az unokája nem a sajátja. „Mondanom sem kell, hogy a lányom a legközelebbi családtag számomra és Pavel számára. De a családom nem is akarja látni a lányunkat. Anyám és a nővérem csak ránéztek a lány képére, és arra a következtetésre jutottak, hogy ghánai származású. Anyám még attól is undorodik, hogy a lányomat a nevén szólítsa. Csak „az a lány”.
A nővérem nagyon aljas módon viselkedett. Meghívta a férjemet és engem a születésnapi partijára, és követelte, hogy Tanya nélkül jöjjünk. „Nem akarom, hogy a gyerekeim valami házon kívüli gyerekkel kommunikáljanak” – mondta. „Én pedig nem kívánok semmilyen nem-emberrel kommunikálni” – vágtam vissza. „Azóta nem beszéltem vele. Közeledik anyám születésnapja. Ha meg mer hívni, hogy a lányom nélkül menjek el hozzá, akkor sajnálat nélkül szakítok vele, ahogy a nővéremmel is szakítottam. Anya vagyok, ezért nem hagyom, hogy bárki is megbántsa a lányomat!
