Mindig is szerettem a fiamat, és igyekeztem a legjobbat adni neki az életben. A férjemmel már régen elváltunk, és egyedül neveltem fel Maximot. Bár az apja mindig segített anyagilag…
Amikor a fiam befejezte az iskolát, eladtam a dácsát, az apja pedig hozzátett egy kis pénzt, így tudtunk venni egy kis egyszobás lakást. Így Makszim külön tudott élni. Én egyedül maradtam a családi házunkban, amelyet apám segített felépíteni. Nagy ház volt, négy szobával és saját udvarral, de magányos volt. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesznek unokáim, akik majd meglátogatnak az ünnepeken. Makszimnak tetszett az önálló élet, de hamarosan váratlan hírrel jött hozzám: „Anya, mostantól egy lánnyal fogok élni. Ljudát szeretni fogod.
— Nem túl korai még? Még csak húsz éves vagy. De a szavaimnak nem volt hatása. Amikor megláttam Lyudát, azonnal rájöttem, hogy nehéz lesz. Azt csinált Maximmal, amit akart. Nem lepődnék meg, ha csak a lakás miatt választotta volna őt. Hat hónappal később összeházasodtak, és senki sem kérdezte meg a véleményemet. És akkor kezdődött a legérdekesebb dolog.
Egy évig csendben éltek, de aztán elkezdtek győzködni: „Anya, minek neked ekkora ház? Gyerekeket tervezünk, több helyre van szükségünk. Esetleg cserélhetnénk házat?” – Nem akarok egyszobás lakásba költözni, jól érzem magam a házamban. Sokáig próbáltam nekik magyarázni, hogy nem áll szándékomban váltani. De egy évvel később visszajöttek, és bejelentették: „Gyermeket várunk. A lakásunk túl kicsi, még két embernek is.
– Már megmondtam nekik, hogy nem áll szándékomban változtatni.” – Akkor van egy másik lehetőségünk. Kibéreljük a lakásunkat, hogy spóroljunk a jelzáloghitelre, és összeköltözünk veled. Első pillantásra vonzónak tűnt számomra az ötlet: együtt élni, segíteni az unokámmal. De már az első nap világossá vált, hogy ez nem a legjobb megoldás.
Lyuda azonnal elkezdte rendbe tenni a dolgokat. A küszöbről azt mondta: „Ezeknek a szőnyegeknek semmi közük hozzá, régimódiak. A falakat pedig át kell festeni!” »Tényleg ilyen rossz a helyzet?« – kérdeztem. ”Hogy hívhatnám ide a barátaimat? Ez kínos. Elkezdte vezetni a házamat anélkül, hogy megkérdezte volna a véleményemet. Még a konyhában is mindent átrendezett.
Úgy éreztem magam, mint egy albérlő a saját házamban. A barátai szinte minden nap összejöveteleket tartottak. De nem akartam vitatkozni, mert terhes volt. De egy nap Lyuda átlépte a határt. Odajött hozzám, és azt mondta: „Fel kell adnod a szobádat.” „Miért?” „Van egy jó oldala is, a szobád meleg, jobb a babának.” „De én szeretem a szobámat!” „Semmi baj, majd megszokod. Ne légy önző! Ezek a szavak voltak számomra az utolsó csepp a pohárban. Odamentem a fiamhoz, és azt mondtam: „Nem jó ötlet, hogy együtt éljünk.” – Miért? – Nem fogok tudni kijönni a feleségeddel. El kellene költöznöd. De hova? Tudod, milyen helyzetben vagyunk.
– Nem kergetlek el most azonnal, keress magadnak lakást, van időd. Nagyon megsértődtek, és nem álltak velem szóba. A költözés előtti napon a fiam felajánlott egy másik lehetőséget: „Add el a házat, és veszünk két tágas lakást.” „Nem akarom eladni a házat. Kedves nekem, és örömmel fogadlak benneteket vendégként. A reakció erős volt. Majdnem egy éve nem beszéltünk. Természetesen meghívtak a keresztelőre, de oldalról néztek rám.
Csak nemrég kezdett el Maksym telefonálni, és segítséget kért az unokájával kapcsolatban: – Ha veled élnénk, könnyebb lenne. Minden nap látnád az unokádat, és segítenél nekünk.” – Ha Ljudával élnénk, akkor végleg összevesztünk volna. Most nem tudom, hogyan kommunikáljak a fiatalokkal. Lyuda még mindig sértődik, mindenkinek azt mondja, hogy kirúgtam, amikor terhes volt. De mit kellett volna tennem?