A turijszki Maksym Tkacsuk rögtön születése után a sors malmára hajtotta a vizet. Szülei csecsemőként a nagymamájánál hagyták, majd elváltak, új családot alapítottak és…
elfeledkeztek elsőszülöttjükről. Tíz éve egy olyan nő neveli, aki még a gyermek felügyeletét sem merte átvenni. Amikor még nagyon fiatalok voltak, egy másik baba is megjelent a házban: „Van egy nővérem, Nelya, aki süketnéma.
Terhes volt, szült egy kislányt, és írt egy levelet, hogy elhagyott. Megsajnáltam őt, elmondtam a férjemnek: „Ahol ketten együtt nőnek, ott van hely egy harmadiknak is.” Jól jött neki, és befogadtuk az unokahúgunkat, Juliát, hogy velünk éljen. Hét hónapos koráig vigyáztunk rá, de a nővérem megjött az esze, és visszavette a lányát. Most Juliának saját családja van, és jól van. De amikor Voga elhagyott minket, nagyon hiányzott a harmadik gyerek. Arra gondoltam, hogy elviszek egy gyereket az árvaházból. Miután a saját családja felbomlott, Halyna arra kényszerült, hogy külön lakást béreljen a felnőtt gyermekeivel és utazgasson a munkája miatt. Soha nem adta fel, és kereste a lehetőségeket, hogy normális életet biztosítson a gyermekeinek.
Fia, Sasha úgy döntött, hogy nem folytatja tanulmányait, és Kijevbe ment szerencsét próbálni. Édesanyja nem ellenkezett. Bár természetesen szerette volna, ha a fiú felsőfokú végzettséget szerez és boldogul az életben. De ő inkább a pénzkeresést választotta. Még néhány hónapot sem töltött ott, amikor bejelentette, hogy megnősül! Nyáron pedig hazahozott egy babapocakos diáklányt a fővárosból, aki fiút szült.
Akkoriban az ifjú pár még nem legalizálta kapcsolatát. De az anyakönyvi kivonatra ráírták az apuka és az anyuka nevét is. Megkeresztelték, a fiút Maksymkónak nevezték el, és visszamentek Kijevbe. „Galina Vlagyimirovna csak megvonja a vállát: „A menyem, Ljuba aranyérmesen végzett, jól teljesített az intézetben. Az anyja szemrehányást tett nekem: „A fia tönkretette a gyermekem életét”. Felmondtam a munkahelyemen, megkértem Ljubát, hogy menjen át egy részképzésre, és megígértem, hogy vigyázok Makszimra, amíg ő vizsgázik. De senki sem hallgatott rám. A fiatal szülők Kijevbe mentek, gyermeküket a faluban hagyták, és… soha nem jöttek vissza érte.
Ezek az emlékek nehezek egy nőnek. Eleinte abban reménykedett, hogy minden jobb lesz. Ölébe vette az unokáját, altatódalokat énekelt neki, és híg tehéntejjel etette. De minden egyes hónap elteltével elolvadt a reménye, hogy fia és menye visszatér. A szívük akkor sem rebbent meg, amikor a nagymama Maximot az első osztályra készítette fel, és akkor sem, amikor elment vele az első tehetségkutató versenyre… A sors megfosztotta a fiút az anyai melegségtől, de nagylelkűen felruházta rendkívüli szépségű hanggal. Gyermekkorától kezdve a nagymamája kezdte észrevenni, hogy a fiú minden reklámot énekel a tévében. Egy nap találkozott zenetanárával, Viktor Skulintsszel, és megkérte a fiút, hogy jelentkezzen a meghallgatásra. Ő azonnal a szárnyai alá vette a kis tehetséget. És Maksym már nyolcévesen megszerezte első győzelmét egy összukrajnai versenyen!
Mára a fiú számos fesztiválon vett részt, nemcsak országos, hanem nemzetközi fesztiválokon is. Lehetetlen nyugodtan hallgatni a Maksym Tkachuk által előadott lírai dallamokat. A lélek vele együtt énekel és sír. „Ki segít a fővárosi versenyekre való utazásokban?” – kérdezem a fiú nagymamáját, aki kitart takarítói munkája mellett, hogy legalább egy kis pénzből meg tudjon élni. „Senki” – mondja zavartan – „Ha a verseny szervezi az oktatást, akkor persze nekünk nem kerül semmibe”. De a legtöbb fesztivál nincs a költségvetésben. Ahhoz, hogy elmehessünk egyre, pénz kell ruhára, utazásra és szállásra étkezéssel együtt. És kitől kérdezel?
– Legalábbis a gyerek szüleitől.” Halyna Volodimirivna elhallgat. Aztán bevallja: „A fiam nem segít, a menyem pedig küld pár száz hrivnyát, ha megkérem.” Látszik, hogy minden szavát átgondolja, mert nem akar rosszat mondani Maksym szüleiről, nem ítéli el őket – sem a fiát, sem a menyét -, de olyan tényeket említ, amelyek ékesen tanúskodnak a hozzáállásukról. „Egyszer elmentem az unokámmal egy versenyre a fővárosba, és az apja Kijevben volt. Nem jött el a találkozóra. Egy másik alkalommal az asszony az unokájával és a lányával ment el dolgozni a főállású szabadsága idején, és egy szupermarketben találkozott Ljubával. Az anya elfordult, úgy tett, mintha nem ismerte volna fel a fiát és az anyósát! Elmondta, hogy sem az apját, sem az anyját nem látta soha az iskolában (Maksym a Turia gimnáziumban tanul), a nagynénjét pedig „mamának” szólítja – De neked, mint gyámnak, biztos van egy kis pénzed – kérdezte az asszonytól.
És az alatt a tíz év alatt, amióta egyedül neveli unokáját, egyetlen fillért sem kapott az államtól. Hogy miért, azt mondja, érdekelte ez a kérdés, de megijedt, hogy mivel nincs saját otthona, albérletben lakik, nem adnak neki gyereket. Még az is lehet, hogy bentlakásos iskolába viszik! Ezért nem ment vissza többet kérdezni. Gondnokként kapott munkát, hogy legyen egy biztos, bár csekély jövedelme, és hogy a gyermekével lehessen. Mint Fedir Shulgan, a lutszki városi tanács gyermekügyi szolgálatának vezetője elmondta, nincs olyan törvény, amely kimondaná, hogy a bérlakás akadálya lehet a gyámság megszerzésének. Azt tanácsolta, hogy a lakóhely szerinti gyermekügyi szolgálathoz kell fordulni a szülői jogoktól való megfosztás célszerűségének megállapítása érdekében, majd a bírósághoz.
Ezután kérvényezze a gyámságot. A szociális árvák állami támogatása nem rossz – bűn visszautasítani. A nő már elkezdte összegyűjteni a vonatkozó dokumentumokat. Eközben boldog Maksymka egy másik verseny díjával tér vissza – második helyezést ért el a „Pearl Fest” nemzetközi fesztiválon. További győzelmekről álmodik. Mindet a nagymamájának ajánlja.
