Életem utolsó 15 évében Olaszországban dolgoztam. Akkor költöztem oda, amikor a fiam már egyetemre ment…
Az évek során az általam küldött pénzből elvégezte az egyetemet, megnősült, új házat épített a régi házunk mellé, és vett egy autót. Amikor idejöttem, el voltam ájulva a szépségtől – minden a felismerhetetlenségig megváltozott. Idén májusban elhunyt a nagymamám, akire az elmúlt 5 évben én vigyáztam. Nem találtam új munkát, ezért úgy döntöttem, hogy legalább nyárra hazajövök, aztán majd az élet mindent a helyére tesz. Június végén érkeztem meg,
és az a két hónap, amíg a gyerekeimmel éltem, kiábrándító volt. Idegennek és idegennek éreztem magam a saját otthonomban. A fiam reggeltől estig dolgozik, a menyem pedig szülési szabadságon van, a babával egész nap otthon. Gyakorlatilag semmibe vett és került engem, még csak nem is köszönt reggelente. Először azt hittem, hogy ez szokatlan tőle, még csak most szokott hozzám, de a születésnapomon rájöttem, hogy ez nem így van. Augusztus 22-én, szombaton ünnepeljük a névnapomat, több párkeresőt is meghívtam, és a párkereső hozzám fordul, hogy mikor megyek már megint külföldre.
Őszintén válaszoltam, hogy nem tudom, és lehet, hogy nem megyek újra. Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Kimentem a konyhába ételért, és kihallgattam egy beszélgetést a házasságközvetítő és a menyem között. A házasságközvetítő azt mondta, hogy ne siessék el a régi házunk lebontását, mondván, hogy ha én nem megyek többé Olaszországba, akkor hol fogok lakni? Majdnem elájultam, annyi évet töltöttem idegenben, hogy saját fészket csináljak, és a gyerekeim kidobnak az otthonomból. Nem tudom, mi legyen a következő lépés: menjek Olaszországba, és keressek pénzt egy új helyre, vagy mondjam meg a gyerekeimnek, hogy hova menjek?
