Én 17 évesen mentem férjhez, a férjem pedig 28 éves volt. Már 18 évesen terhes voltam…
Volt egy gyönyörű, egészséges fiunk. Én voltam a legboldogabb ember a világon. Azt hittem, megütöttem a főnyereményt, mert egy nálam 11 évvel idősebb férfi mögött úgy éreztem, mintha kőfal mögött állnék. Ez csak az elején volt így. Aztán szörnyű veszekedések és veszekedések sorozata kezdődött, de nem a férjemmel, hanem az anyjával. Bármilyen okból nyaggatott: nem tudok főzni, korán kelek, sok teát pazarolok. A férjem pedig mindent meghallgatott és beletörődött. Ez még a fiunk születése előtt volt. Az utánpótlás után a dolgok rosszabbra fordultak.
Az anyósom folyton azt mondta, hogy rosszul tartom a szénát, rosszul etetem, és még a masszírozást is rosszul csinálom. De a gyermekorvosunk azt mondta, hogy kiválóan végzem a munkámat. Fokozatosan minden egyre súlyosabbá vált. Az anyósom azt mondta, hogy meg kell szabadulnom a szülői képességeimtől, mert fogalmam sincs, hogy mit csináljak a gyerekkel. Egy nap azt mondta, hogy felhívja a gyermekjóléti hatóságot. Akkor jöttem rá, hogy vége van. Felhívtam apámat, és megkértem, hogy jöjjön értem. Közben gyorsan bedobáltam a dolgokat a bőröndömbe. Miközben pakoltam, meglepett, hogy a férjem nyugodtan ült a konyhában anyámmal, és nem reagált a történtekre.
„Hát persze – gondoltam -, anya nem kért meg rá…”. Amikor bedobtam a holmimat, és beszálltam a kocsiba, fellélegeztem – a rémálomnak vége volt. Amikor legközelebb találkoztam a fiammal, a volt rokonaink jelentkeztek, amikor az alijázás kérdése felmerült. Elhatározták, hogy egy fillért sem fizetnek nekünk. Ennek érdekében anyósom felhívta kedvenc unokáját, aki szerinte úgy hasonlított az apjára, mint két borsószem a kettőre. Ekkor ismét meggyőződtem arról, hogy mindent jól csináltam. Ha korábban magamat hibáztattam, amiért megfosztottam a fiamat az apjától, most már biztos voltam benne, hogy nem én fosztottam meg az apjától, hanem én mentettem meg az apjától.
