A szüleim jól kerestek, és mindig sok pénzük volt. Sok vendégünk volt a házunkban. Anyukám és apukám is nagycsaládból származott, így mindig sok rokonunk volt…
Mindenki mindig segítséget kért, főleg anyagi segítséget. Mindig nagy összegeket kértek kölcsön, de soha nem siettek visszafizetni. Tizennégy éves voltam, amikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, és valamiért egyszerre eltűntek. Teljesen egyedül maradtam, egyik rokonom sem akart hallani rólam. Próbáltam néhányukat felhívni, hogy segítséget kérjek, de többnyire ezek az úgynevezett rokonok nem is válaszoltak a hívásaimra, egyszerűen nem vették fel a telefont.
Árvaházba kerültem. Állandóan sírtam, nagyon nehéz és nehéz volt számomra. Szerencsémre vannak még jó emberek a földön. Van egy bolt a házunk közelében, és az egyik eladó elhozott az árvaházból. Nős volt, és volt egy 5 éves kislányuk. ezek az emberek lényegében teljesen idegenek számomra, de megmentettek, és segítettek túlélni ezt a poklot. Mint később megtudtam, anyukám is sokat segített nekik. Anyukámnak jó szíve volt. Így szerzett annak a bolti eladónak a férjének egy jó állást. Amikor a szüleim még éltek, egy jó és drága líceumba jártam.
De a nevelőanyáméknak nem volt annyi pénzük, mégis határozottan mondták, hogy ebben a líceumban fogok tanulni. Minden este belesírtam a párnámba. Nagyon sajnáltam a nevelőszüleimet. Éjjel-nappal, a hét minden napján dolgoztak, hogy minél több pénzt keressenek, hogy ki tudják fizetni az oktatásomat, és hogy divatosan és szépen tudjanak öltöztetni. De nekik is volt saját lányuk, akinek szintén sok mindenre volt szüksége. Soha nem kértek semmit, sőt, még azt is felajánlották, hogy átírnak egy rendes iskolába, de ők ezt határozottan elutasították. Csak annyit mondtak: „Nem lesz semmi bajod, majd meglátod”, és folytatták a munkájukat. Olyanok lettünk, mint egy család a saját lányukkal, mindig és mindenhol együtt voltunk.
A nevelőszüleim jó nevelést adtak nekem. Most már felnőtt vagyok, egy független 25 éves lány. A városházán kaptam munkát. És most már teljesen önellátó vagyok, és nem feledkezem meg anyukámról és apukámról. Vettem nekik egy autót és egy dácsát, hogy pihenhessenek, és ne aggódjanak semmi miatt. A húgom oktatását is én fizetem. Ezek a vadidegenek a családommá váltak, sokkal közelebb, mint bármelyik rokonom, akik most már elkezdtek hívogatni és meghívni, hogy látogassam meg őket.
De nekem nincs szükségem rá, ők idegenek számomra. Egyszerűen csak azért válaszoltam a meghívásaikra, hogy soha többé ne zavarjanak, és elfelejtsék a létezésemet. Lehet, persze, hogy valaki elítél ezért, lehet, hogy tévedek. De életem legnehezebb pillanatában hagytak magamra. És most már nekem sincs szükségem rájuk, ahogyan korábban sem volt rám szükségük. A szüleim büszkék rám, örülnek a sikereimnek, de mindent nekik köszönhetek: az ő érdemük, hogy annyi nehézség leküzdése után talpra állítottak. Nagyon szeretem őket. Nagyon hálás vagyok nekik.
