A szelíd Fanny névre hallgatott. Minden szombaton eljött az unokaöccséhez és családjához ebédelni…
A folyosón levette aprócska cipőjét, csipkés zsebkendőt vett elő a mandzsettájából, arisztokratikus púpjával kifújta száraz orrát, és bement a konyhába. Ott átadná a változatlan Mriya pitét, és hosszan és alaposan kezet mosna. A napon áztatott száraz levelek illatát hagyná maga után – kedvenc parfümjét a régi készletéből. Általában az őszi levelekhez hasonlított – könnyű, zizegő, és bármilyen szellőben fújdogál. Magányos volt – gyerekek nélkül, a férje nélkül, aki nagyon korán és rövid időre lépett az életébe. Az egész családja rég nem látott öccse feleségéből, unokaöccséből, annak feleségéből és gyermekeiből állt. A gyerekek kicsit megijesztették, nem igazán tudott velük beszélgetni, és nem is látta értelmét.
Gúnyolódtak rajta, és „nénikének” hívták. Fanny eljött beszélgetni a bátyja feleségével. Mindketten nagy értelmiségiek voltak, akik francia és német regényeket olvastak eredetiben, azonos ízlésük volt az irodalomban, a politikában és a saját véleményük kialakításában. Mindketten finom és ízléses vicceket meséltek közös ismerőseikről. Fanny hihetetlen történeteket mesélt a francia operáról, Párizsról és a Szovjetunió számára szokatlan öltözékekről. Néha magával vitt néhány nehéz, bársonykötésű, csatos, parfümszagú albumot. Ezek az albumok tele voltak hatalmas kalapban és fényűző ruhában lévő, szerencsejáték-asztalok mellett kacéran pózoló, vékony hölgyekkel és frakkos, parfümös urakkal. Aztán a bátyja felesége az égbe repült, és a kis, változatlan Fanny, aki a legidősebb volt, kezdte elveszíteni a fejét.
Az unokaöccs tanácskozott a feleségével, és magához vitte. Csendesen élt a szobájában, a régóta kialakult rend szerint. Vacsora előtt mindig megsütötte a kenyeret a gáztűzhelyen, hogy biztosan nikkelmentes legyen, a szobájában egy csipkeszalvéta alatt tartott egy kanál kanalat, és az íróasztalfiókjában sokáig tartotta a jó belga csokoládét, amiből időnként apró darabokat tört le. Csendesen élt, és ugyanilyen csendesen távozott, apránként. Idővel már nem ismerte fel a körülötte lévő embereket. A saját életét élte, vékony karját lassan a plafon felé nyújtotta, és ajkai szélein kicsit mosolygott valakire, akit jól ismert, csak számára láthatóan. Könnyedén, álmában távozott. Csak éppen nem ébredt fel. Mint egy törékeny, illatos őszi falevél, amely véletlenül repült be egy előző életéből.
Nem szeretett magáról beszélni, kortársai már régen egy másik világban éltek, és mindenkinek úgy tűnt, hogy mindig is egy kis, takaros, fejkendős öregasszony volt. Csak a családja tudta, hogy zseniális orvos volt, aki két háborút is megélt – a finn és a Nagy Honvédő Háborút. Hogy csodával határos hősiességről tett tanúbizonyságot azzal, hogy katonákat cipelt a hátán. Hogy a legnyomorúságosabb esetek is az ő munkája volt. Hogy a kitüntetések nem fértek el a kabátja egyik oldalán sem. Hogy a tábornok, akinek a lábát megmentette, szerte az Unióban kereste, hogy megkérje a kezét. Ő pedig visszautasította, mert a szíve sok emberhez és a hivatásához tartozott. Milyen bizarr az élet, és hogyan rakja ellenünk a paklit. Milyen gyakran nem tudjuk, ki mellett állunk. És milyen törékeny, üvegházi virágok tartják törékeny gyökereikkel ezt a hatalmas, nehéz Földet.
