A férjemmel négy gyermeket szültünk és neveltünk fel: két fiút és két lányt. Mindegyikük felsőfokú végzettséget szerzett…
Ma mindegyikük a saját családjával él. Sok unokánk van. A lányaink meglátogatnak minket, felhívnak, segítenek nekünk. De a fiaink számára olyan, mintha soha nem is léteztünk volna. Elfelejtettek minket. A menyek hívnak, az unokák hívnak. A fiúk pedig valószínűleg azt gondolják, hogy mivel a feleségük vagy a fiuk felhívta az édesanyjukat, érdeklődött az egészségéről, gratulált neki az ünnephez, nekik maguknak már nem kell aggódniuk. Pedig mi csak hallani szeretnénk róluk. Legalább néha. Próbáljuk mi magunk is felhívni őket, de hiába. Egyértelmű, hogy a fiúknak megvan a maguk dolga.
De a lányokkal nem kevesebb a gond? De a lányaink mégis találnak időt ránk. A kor és az egészség nem teszi lehetővé, hogy teljesen egyedül megoldjuk a problémáinkat. Néha segítségre van szükségünk. Amikor a tetőt kellett megjavítanom, külsősökhöz kellett fordulnom, és a fiaim nem jöttek segítségemre. Amikor a férjemnek szeszesitalok beszerzésében volt szüksége segítségre, a vejem vitte el a szeszesitalboltokba, a lányaim pedig mindenben segítettek. A fiúk a telefonálgatásra szorítkoztak… Másfél évvel ezelőtt a legidősebb lányom egy baleset következtében maga is HIV-pozitív lett. Most ő maga is segítségre szorul. A kisebbik lányom gondoskodott rólunk.
Fél évvel ezelőtt azonban elvesztette a munkáját, és Európába ment dolgozni. És mi, két idős ember, nem maradtunk senki nélkül, aki gondoskodjon rólunk. Nincs erőnk elmenni a gyógyszertárba gyógyszert venni. A nyugdíjunk alig elég a megélhetéshez, így nem tudunk felvenni egy gondozót. A legidősebb menyem javasolta, hogy adjuk el a házat, és költözzünk egy idősek otthonába. Ott jók a körülmények, és megkapják a szükséges orvosi ellátást. A ház eladásából befolyó összeg elég ahhoz, hogy az idősek otthonában élhessünk. És ha ez nem lenne elég, a menyem még több pénzt ad hozzá. Az ötlet önmagában nem rossz. Csak kár, hogy egyik fiunk sem hívott meg minket, hogy velük éljünk.