Soha nem gondoltam volna, hogy kénytelen leszek egyedül, senki segítsége nélkül felnevelni az unokámat…
A fiam nem szereti annyira a gyerekét, hogy ne is akarja látni. Ennek az az oka, hogy a kedvenc asszonya meghalt a szülés közben. A menyem szülei nem voltak hajlandóak kommunikálni a gyerekkel, Igorom pedig kerüli őt. Tudja, a fia emlékezteti őt a veszteségre. A legbántóbb ebben a helyzetben az, hogy rajtam vezeti le. Árulónak tart, mert nem adtam a gyermeket az árvaháznak. Megértem, hogy a fiamnak most nehéz, de nem fogom tönkretenni egy kisgyermek sorsát, aki ártatlan.
Mindent magamnak kell megtennem, mert az unokámnak veszélyes egyedül maradnia a saját apjával. Egyetértek azzal, hogy a fiam túl fiatal ahhoz, hogy egy gyermekről gondoskodjon. Próbáltam beszélni a menyem szüleivel a felelősség megosztásáról, de nem hallgatnak rám. Nem tekintik őt az unokájuknak, mert miatta halt meg az egyetlen lányuk. Nekem kell majd helyettesítenem az anyját, és már nem vagyok fiatal.
El kell majd mondanom neki a teljes igazságot, de úgy, hogy ne bántsam meg és ne bántsam meg. Hogyan magyarázzam el egy gyereknek, hogy rajtam kívül senkinek sincs szüksége rá? Ez az egész olyan bonyolult, hogy a fejemben forog a világ. Néha azt gondolom, hogy hibát követtem el a döntésemmel. A barátaim támogatnak és felajánlják a segítségüket. De nincs értelme idegenekre támaszkodni, mert ők nem tudnak rendszeresen segítséget nyújtani. Nem élhetek vissza a kedvességükkel, mert az negatívan hatna a kapcsolatunkra. Most normálisan élünk. Az unokám 3 éves, és még nem kérdezősködik a szüleiről.
Nagyon nyugodt és jól nevelt kisfiú, ami tulajdonképpen boldoggá tesz engem. Nem bírtam az állandó hisztiket és szeszélyeket, az egészségem már nem a régi. Aggódom, hogy nem fogok tudni megbirkózni az anyaszereppel. Ha a fiam ennyire utálja a saját gyerekét, az azt jelenti, hogy rosszul neveltem, valamit kihagytam. Próbálom elhessegetni a rossz gondolatokat, és hiszek a boldog jövőben. Talán abba kellene hagynom a szenvedést.
