– Marina, ezek a te vendégeid – vágta félbe élesen -, nincs szükségem rád. Ennyi volt. A lényeg már eldőlt. Andrej elhagyta a szobát. Fájdalom és harag lett úrrá a lányon. Hogyan mondhatta volna meg a vendégeknek, hogy nem lesz esküvő?…
Miért egyezett bele Andrej mindebbe? Marina megnézte magát a tükörben. A szemei feketék voltak, a szempillaspirálja pedig elkenődött. Meg kellett tisztálkodnia, és csak annyit kellett mondania az embereknek, hogy távozzanak. Anélkül, hogy bármit is megmagyarázott volna. Semmi értelme nem volt. Hagyta, hogy azt gondoljanak, amit akarnak. Ő meg tudja oldani. Marina kiment a folyosóra. „Nem lesz esküvő!” – mondta hangosan.
Aztán megfordult, és kirohant a teremből: „Lányom! Mi történt?” – próbálta utolérni az anyja. De Marina, hogy elkerülje a felesleges beszélgetést, beült a legközelebbi autóba, és megadta a lakása címét. A taxi azonnal elindult. Ott a lány szabadjára engedte érzéseit, és könnyekben tört ki. Nagy, fekete szempillaspirállal színezett könnycseppek csöppentek a ruhájára. „Segíthetek valamiben?” – fordult meg a fiatalember. Maxim csodálattal nézett Marinára. Alaposan szemügyre vette ennek az erős és őrülten szép lánynak a vonásait: – Te vagy a legjobb lány, akit valaha ismertem. Megfogta a kezét. – Eljössz velem valahová? – Várj! Még nem állok készen egy új kapcsolatra – mondta Marina zavartan.
– Csak elmegyünk egy kávézóba, és sétálunk egyet. És akkor majd meglátjuk. Rendben? Marinának tetszett, hogy a srác nem gyakorolt rá nyomást. Szépen udvarolt neki, gondoskodott róla. Fokozatosan kezdett megbízni benne. És végül beleegyezett, hogy randizzon vele. Hamarosan egyszerűen regisztrálták a kapcsolatukat. A fiatalok nem ünnepeltek. Az estét a családjukkal töltötték. Boldog jövő várt rájuk. Elvégre ami történt velük, az hozta össze őket. Különleges kötelék alakult ki közöttük. Olyat, ami más pároknak nem volt. Legalábbis ők szerették ezt hinni.
v
