Gyerekként mindig is csak egy családot akartam. Amikor árvaházban nőttem fel, ez volt az egyetlen dolog, amiről álmodtam…
Bár emlékeztem a szüleimre, nem voltak élénk emlékeim róluk. Szakácsként dolgoztam az étkezőben, és megismerkedtem a férjemmel, Ihorral, aki nyáron ott dolgozott pincérként. Beleszerettem, de soha nem gondoltam, hogy közös jövőnk lehet. Számomra ő egy másik világból jött, teljes családdal, egyetemi tanulmányokkal, utazással és hobbikkal. Amikor Igor azt javasolta, hogy találkozzam a szüleivel, haboztam. De elmentem, és meglepetésemre szívélyes fogadtatásban volt részem.
Nem volt görbe mosoly vagy utalás arra, hogy nem vagyok elég jó a fiuknak. Amikor az anyósom megtudta, hogy árva vagyok, és nem fogok meghívni senkit az esküvőre, azt javasolta, hogy a pazar parti helyett tartsunk egy egyszerű családi vacsorát. Akkor még nem értettem, de ez azért volt, hogy ne érezzem magam magányosnak a nagyszámú rokonuk között. A férjem még egyetemista volt, így az esküvő után a szüleihez költöztünk. Féltem velük élni, de az anyósom úgy bánt velem, mint a saját lányával. Megtanított, hogyan kell ínyenc ételeket főzni és sok mindent csinálni otthon.
A nevelésemre és a külsőmre is ügyelt, és tanácsokat adott, hogy mit nézzek és olvassak. Fokozatosan kezdtem rájönni, hogy mindent elmondhatok neki, ami a szívem csücske. Nem neheztelt rám, és nyugodtan meséltem neki a gyerekkoromról. Fogta a kezemet, amikor megszületett a babánk, és ő és az apósom vigyáztak a babára, amíg én a szülés után lábadoztam. Most, hét év házasság után bátran mondhatom, hogy remek a kapcsolatom a férjemmel, és a lányunk gyönyörű és okos kislánnyá cseperedik. Az apósomék a családomdá váltak, és már régóta anyukának és apukának szólítom őket. Befogadtak a családjukba, felmelegítettek és támogattak. Hálás vagyok nekik mindenért, amit értem tettek, és most már őszintén boldog embernek mondhatom magam.
