A régóta várt baba végre megszületett…
Karina a boldogságtól elragadtatva várta a férjét, akit néhány perccel ezelőtt látott az ablakon keresztül, amint egy hatalmas csokorral állt előtte. Aztán megjelent szeretett férje, karjaiba vette a babát, és a szemei elkerekedtek. Visszatette a kiságyba, és elment. Karina nem tudta elhinni, mi történt. Folyton törölgette a könnyeit, és nem értette, mi baja lehet a gyereknek. Aztán hirtelen rájött: mi barnák vagyunk, a fiáról pedig kiderült, hogy szőke, kék szemű. Karina taxival tartott hazafelé. A sofőr látta, hogy valami nincs rendben vele, ezért megpróbálta megnyugtatni a fiatal anyát:
– „Most szültél, neked kellene a legboldogabb embernek lenned a világon. Nem adhatja fel, legalábbis a baba érdekében. Amikor Karina hazaért, és kicsit megnyugodott, rájött, hogy a férje eltűnt. Andrej késő este tért vissza. Bement a hálószobába, és rá sem nézett a fiára. Pár perc múlva visszajött, és így kezdte: „Kinek a fia ez?” „Miféle ostobaság, Andrij? Természetesen a tiéd. Bármilyen elemzésen átmegyünk. De azok után még mindig beadom a válókeresetet.
Nem tűröm az ilyen megaláztatást. A nő nem tudta elhinni, hogy az egykor gyönyörű és szerető férje ilyen szörnyeteggé tudott változni. Sírva ment kicserélni a fia pelenkáját, amikor észrevette, hogy egy férfi jön mögötte: „Szent szar, anyajegye van. Ugyanott, ahol az enyém.” – Mondtam… – Miért van világos? Kinek van? A francba, a nagyapámnak… Karina, bocsáss meg, hülye vagyok. Karina persze először nem szólt a férjéhez, de hamarosan megenyhült. És amikor a férje szülei megjöttek, Karina végre meggyőződött arról, hogy a baba a nagyapja másolata. Andrij pedig folyamatosan ismételgette: „Az én fiam, az én fiam”.
