Sok évvel ezelőtt édesanyám meghalt, és apám, aki akkor még elég fiatal volt, egy másik nőt hozott az otthonunkba…
Semmiképpen sem hibáztatom őt. Ő is nehezen viselte a felesége elvesztését. A kilencedik osztály után a fővárosban egy szakközépiskolába került, és kollégiumban lakott. Teltek az évek. Telt-múlt az idő, elvégeztem a főiskolát, és találtam egy jó állást. Ott találkoztam Vikával. Elkezdtünk együtt élni. Hamarosan teherbe esett, és a szülei tiltakozása ellenére hivatalosan is bejegyeztettük a kapcsolatunkat. Egy ilyen rutinvizsgálaton derült ki, hogy nem egy, hanem két gyermekünk lesz.
Megszülettek az ikreink, és Viktória más lett, mint önmaga. Nagyon aggódtam az állapota miatt, de a szülés utáni depresszióra fogtam. Még keményebben kellett dolgoznom, hogy több pénzt keressek. Elvégre két gyerek nagy kiadás… Amikor a gyerekek hat hónaposak voltak, a feleségem elhagyott minket, és visszatért a szüleihez. Nem messze laktunk egymástól. Mivel olyan közel volt, nem akarta látni a gyerekeit. A feleségem beadta a válókeresetet, az anyósom úgy tett, mintha nem venne észre, és elfordult, amikor találkoztunk.
Kénytelen voltam apámhoz és mostohaanyámhoz költözni. Az unokáival szemben nagyon gyengéd és gondoskodó volt. Segített nekem, és egy ideig velük maradt. Mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért. Amikor a gyerekek óvodáskorúak lettek, visszatértem a fővárosba, és munkát vállaltam. Nemrég véletlenül találkoztam a volt barátnőmmel az utcán, amikor a gyerekekkel hazafelé tartottam egy új rajzfilm bemutatójáról. Vika azt mondta, hogy mindent újra meg akar próbálni. Meglepődtem. Tényleg azt hitte, hogy van mit visszaszerezni? Amikor a gyerekek felnőttek, mikor tanultunk meg nélküle élni és boldogulni? „Az évek során egyszer sem jött el hozzánk, vagy hívott fel minket.” »Nincs rád szükségünk!« – mondtam. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben a gyerekeim megértik majd, miért tettem ezt, és megbocsátanak nekem.
