Apám másodszor ment férjhez; az új feleségét szinte azonnal nem szerettem: volt benne valami visszataszító, vagy valami ilyesmi. Fukar volt az érzelmeivel, és ritkán szólt kedves szavakat apámhoz. Mosolygott, teát adott neki, az ügyei felől érdeklődött. De mindezt valahogy eljátszották…
Gyerekkoromban gyakran meglátogattam őket. Hétvégeken, nyaralásokon, anya üzleti útjain. Apa mindig dolgozott, és nekünk minden időt Tanyával kellett töltenünk. Ő igyekezett türelmesen bánni velem, már amennyire ez más gyerekétől lehetséges volt. Neki és az apjának nem volt saját gyereke. Tanya saját figyelmeztetései világossá tették, hogy minden csak róla szólt. Élő szemrehányás lehettem az ő női kudarca számára.
Miután befejeztem az iskolát, egyre ritkábban találkoztam apámmal. Az ünnepekkel kapcsolatos probléma a korral magától megoldódott. Ő nem ragaszkodott a találkozásokhoz, én pedig nem erőltettem. Előfordulhatott, hogy hat hónapig nem beszéltünk telefonon. De amikor kommunikációra került a sor, apám mindent tudni akart az életemről. Körülbelül öt évvel ezelőtt vásároltak egy lakást.
Eladták apám régi lakását, ahol anyámmal és apámmal éltem, és egy nagyobb lakást vettek. Tanyának saját lakása volt, de a lakásokkal való manipulációi lenyűgözőek voltak. Amikor anyukám megtudta, felhúzta magát: „Így van. Apád házát közös tulajdonba adta át, de a sajátját megtartotta. Messzire fog menni. Apa majdnem egy éve meghalt. Ezt Tanyától tudtam meg, aki komolyan akart velem beszélni.” – Nem kell találgatni: ő örökölte az ingatlant. „Arra fog kérni, hogy utasítsd vissza, és történeteket fog mesélni, hogy nincs jogod a szüleid vagyonához” – mondta anyám, amikor beszámoltam neki Tanya hívásáról.
”A legfontosabb, hogy ne hallgass rá. Te és Léna össze fogtok házasodni, és most tényleg szükségetek van a pénzre. Vagy életetek végéig velem fogtok élni? Nem mertem találkozni Tanyával. Még a közjegyzőhöz sem akartam elmenni, nem tűnt helyesnek: ő és az apám ott lakik, én meg megjelenek, és elkezdek osztozkodni valamin. Amikor apám még élt, nem nagyon örültünk egymás társaságának. És azután, ami történt, úgy tűnt nekem, hogy nem lesz semmi öröm.
Aztán Tanya munka után rajtakapott. Nem volt más választásom, felhívtam Leonyidot, és elmondtam neki, aztán elmentünk egy kávézóba, hogy komolyan elbeszélgessünk. Úgy tűnt, hogy megöregedett, pedig hét-nyolc hónapja nem láttuk egymást. Sovány volt, a szemei elhalványodtak. Talán fél órát töltöttünk a kávézóban, aztán elváltak útjaink. Elgondolkodva tértem haza. Otthon nem vesztegettük az időnket: mindenkit felhívtunk, hogy pénzt keressünk. Anyám előtt egy papírlap hevert nevekkel és összegekkel, Lenya pedig a nagybátyjával telefonált, és kölcsönt kért tőle. „Pénzt gyűjtünk neked” – szembesített anyám a ténnyel. – „Mire kell a pénz?” „Ügyvédre!” – mondták kórusban a legközelebbi ismerőseim. „Ha Tánya elkapott téged, nem lusta, komoly dologról van szó. Úgy ragaszkodik majd hozzád, mint kullancs a lakáshoz.
Ügyvédre van szükséged, hogy visszaszerezz mindent, ami jogilag a tiéd, az utolsó centiméterig!” – Mondj le mindent, nincs szükséged ügyvédre – sóhajtottam, és elmeséltem a családomnak a Tanyával való találkozásomat. Arra számítottam, hogy bármit hallok Tanyától, de ezt nem: „Apád azt akarta, hogy megtartsd ezt a lakást. Nem volt ideje formalizálni semmit, csak úgy megtörtént. Szeretném, ha együtt mennénk a közjegyzőhöz. Te vagy az egyetlen lánya.
Én pedig lemondok a részemről a javodra. A kávézóban Tánya némán nyelte a könnyeit, és nem nézett a szemembe. Ezzel az egy mondattal sok mindent elmondott: mennyire szereti az apját, ha ilyen könnyen hajlandó lemondani néhány millióról, csak azért, mert rám akarja hagyni a lakást. És hogy mennyire sajnálta, hogy nem született saját gyerekük. „Lenka, menjünk a pénzért!” Anya nem hitte el, felkapta Lencát, és elindultak.
A temetésre szánt pénzt, amelyet minden rokon és barát kölcsönzött, anyám házában őrizték néhány hónapig, amíg az örökséghez nem jutottam. Apát nem verte át a második felesége. Tudod, apám mindig azt mondta, hogy az első házassága hiba volt. És most már hajlamos vagyok egyetérteni vele. De nem hibázott a második felesége kiválasztásában. Nem fogom elhagyni Tanyát. Épp ellenkezőleg, megpróbálok vele kapcsolatot teremteni.
Bár elköltözött, egyre gyakrabban kommunikálunk. Talán ha majd lesz egy gyerekem (nem Lenitől, elváltunk tőle, ő teljesen anyám pártján állt), talán el tudja majd fogadni, legalább mint szeretett férje unokáját? Igazságtalan, hogy egy ilyen tisztességes nőnek soha nem lesz saját unokája. Igaz, amit mondanak: ha meg akarsz ismerni valakit, oszd meg vele az örökségét. Nekem bőven volt időm elfogadni apám második feleségét. Kár, hogy ilyen későn döntöttem így. De jobb későn, mint soha, nem igaz?
