A fiam szerette elcsavarni a lányok fejét, majd dobni őket…
Nem szerettem ezt a tulajdonságát. Egy szeles emberre emlékeztetett. De nem tudtam változtatni semmin. Egyszer hozott egy nagyon fiatal lányt, vékony, csillogó szemű, és azt mondta, hogy vele fog élni, mert szeretik egymást. Ha együtt élnek, akkor össze kell házasodniuk, mint minden embernek.
Miért kellene egy lánynak elfordítania a fejét?„ – »Rendben van – egyezett bele -, holnap mindent úgy csinálunk, ahogy kell.« És valóban, Dmitrij aláírt Oljával.” – Szép volt, fiam. Büszke vagyok, hogy igazi férfit neveltem benned.” Féltettem Olját. A lány nagyon jó volt. A fiam pedig egy bajkeverő. Már több lánynak is elcsavarta a fejét, aztán elhagyta. Még mindig nem akarta egészen legalizálni a kapcsolatot. „Nem érdekel téged, hogy élek?” – kérdezte hirtelen.
– Nem, engem nem érdekel! Tudod, a lány eleget szenvedett, hogy szülők nélkül nőtt fel. Hogy fogja érezni magát egy ilyen kapcsolatban? Mit fognak róla mondani az emberek?” Bár árvaházban nőtt fel, Olja ebben az életben megtanult visszavágni. Mindenben okos és gyakorlatias volt, a közgazdasági karon tanult. Tanulmányai harmadik évében talált munkát. Azonnal megkedveltem a menyemet.
Titokban még örültem is, hogy Olja olyan, mint az enyém. A lány is megkedvelt engem. Szerette megosztani velem a gondolatait. Egy nap izgatottan jött haza, és azt mondta: „Anya, elmentem az orvoshoz. Azt mondta, hogy terhes vagyok.” – Jól van, lányom! Ne aggódj annyira! Majd én segítek neked. Ez nagyon jó hír nekem.” A fiam hidegen fogadta a hírt. Mintha nem is érdekelné. Kicsit aggódtam, de azt gondoltam magamban: „Talán ma rossz kedve van, vagy valami ilyesmi.” A napok gyorsan teltek. Olja ikreket szült. Ez nagy öröm volt számomra. Szerettem a gyerekeket. És ez volt a két unokám, Katrusia és Daryna.
Legnagyobb meglepetésemre a fiam dühöngött ezen az eseményen. „Most már két újabb szájat kell etetned!” – háborodott fel. én megdöbbentem a szavain. „Hogy merészelsz ilyeneket mondani a saját gyermekeidről. Ők a te véred. Hála Istennek, hogy egészségesek. Nincs mit ennünk? Vagy rossz az életünk?” – próbáltam érvelni vele. Elkezdett aludni a nappaliban. Mintha Olja idegen lett volna számára.
Persze érezte a hidegségét, és megpróbálta javítani a kapcsolatot – a teázóasztalhoz hívta, megkérte, hogy jöjjön a szobájába. Olja gyakran sírt. Csak alattomosan tudtam elkapni a könnyek nyomait az arcán. Nagyon sajnáltam őt. A fiam kezdett eltűnni otthonról. Több napig nem tudott otthon lenni. Aztán bejelentette, hogy elválik.
Én a menyem pártjára álltam. Nagyon felháborodott, mert ő a fiam. Mondtam neki, hogy méltatlanul viselkedik a feleségével és a gyerekeivel szemben. Szerintem a gyerekeknek és az anyjuknak itt kellene maradniuk, mert nincs hova menniük. Senkinek sem szólt róla. Nem fizette a gyerektartást.
Hirtelen bírósági idézést kapott. A fiú úgy döntött, hogy felosztják a házat. Hová menne Olja és az unokái? A menyem megnyugtatott, mondván, hogy már régóta várta ezt a fordulatot. Ezért ezt a kérdést már majdnem megoldotta magának – a fizetése egy részét lakhatásba fektette. Így van hol laknia, és ez a ház jogosan a fiamé. Ő itt született és itt nőtt fel. Semmi kifogása nincs ez ellen a megosztás ellen.
Hamarosan új lakásba költöztünk. Ez számomra is meglepetés volt, mert azt hittem, hogy hagyni fog, hogy egyedül éljem le az életemet a házamban. Hiszen az unokáim már hétévesek voltak, és elvégezték az első osztályt. Már nem volt rám olyan nagy szükség.
Olja azonban ragaszkodott hozzá, hogy hozzájuk költözzek, mert nélkülem sehová sem akart menni: „Te egy fiatal, gyönyörű nő vagy. Szeretném, ha a saját életed alakítanád ki” – céloztam rá. Most már van két csodálatos lányom és az édesanyám. Nincs szükségem senki másra – válaszolta mosolyogva Olja – Így jelent meg az életemben a lányom, aki a legközelebbi ember lett hozzám a földön. Boldognak éreztem magam vele az oldalamon.
