Egy sráccal jártam, minden jól ment, és úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Terhes lettem, ő boldog volt a hír hallatán, de a gyermek születése után azt mondta, hogy nem áll készen arra, hogy apa legyen, és eltűnt az életemből; egyedül maradtam a gyermekkel…
Nagyon nehéz volt ez nekem, a szüleim segítettek. Hat hónappal később találkoztam a férjemmel. Olaszországból jött, szeretett engem, én pedig fülig szerelmes voltam belé. Nagy terveket szőttünk a jövőre nézve. Megkérte a kezem, és meghívott, hogy költözzek a hazájába. Örömöm nem ismert határokat, de azt mondta, hogy a gyermekemet hátra kell hagynom, a fiam nem volt része a terveinek.
Azt mondta, hogy nem fog más gyerekéről gondoskodni, és feltételül szabta, hogy összeházasodunk, ha itt hagyom a fiamat; egy hónap gondolkodási időt kaptam. A jegyek már megvoltak. Feltételül szabta, hogy ha nem egyezem bele, hogy itt hagyom a gyereket, akkor elválunk.
Nehéz volt nekem, de őt választottam, úgy döntöttem, hogy vele megyek, nem akartam elszalasztani a saját boldogságom esélyét. Nem gondoltam a fiamra, hogy mi lesz vele, hogyan és hol fog felnőni. Szorosan átöleltem a fiút, megcsókoltam, betettem a kiságyába, és felhívtam a szerelmemet; mondtam neki, hogy vele megyek. Eljött értem.
Felhívtam édesanyámat, és elmondtam neki, hogy férjhez megyek, és hátra kell hagynom a gyermekemet, és kértem, hogy vigyázzon rá. Amikor megérkeztünk a repülőtérre, meggondoltam magam, rájöttem, hogy végzetes hibát követek el. Azon kaptam magam, hogy egész úton a repülőtérre csak a fiamra gondoltam, és rájöttem, hogy nem hagyhatom itt. Fogtam egy taxit, és egyenesen hazajöttem; a fiam még mindig aludt. Nem tudta, hogy a saját anyja magára hagyja. Hála Istennek, hogy észhez tértem, különben nem tudtam volna megbocsátani magamnak utólag – soha. Elsősorban anya vagyok, és csak másodsorban nő.
