Egy olyan történetet szerettem volna megosztani veletek, amely miatt egészen új módon kezdtem el látni azt, amit családnak nevezünk. Bármit vártam volna, csak azt nem, amit a saját gyermekeimtől hallottam, és még csak nem is szemtől szemben.
A nevem Anna, és életem nagy részében meg voltam győződve arról, hogy csodálatos családom van. Két gyermeket neveltem fel, Kasia és Piotr. Mindig is igyekeztem a legjobb anya lenni számukra. Az egész akkor kezdett szétesni, amikor a gyerekek felnőttek és elkezdték élni a saját életüket.
Nemrégiben a férjemmel, Januszszal megünnepeltük a házassági évfordulónkat, és meghívtuk a gyerekeket egy ünnepi vacsorára. Úgy döntöttem, hogy elkészítem az összes kedvenc ételüket, hogy különlegesnek érezzék magukat. Kasia és Piotrek eljöttek a párjukkal, és úgy tűnt, hogy csodálatos este lesz.
Nem volt sok pénzünk, de félretettünk egy keveset, hogy egy szép lakomát készíthessünk és megkínálhassuk a gyerekeket. Mindent, amit tettünk, értük tettük. Ha magunknak ünnepeltünk volna, valószínűleg süteményt sütöttem volna, Janusz és én megittunk volna egy pohár pezsgőt, és ennyi lett volna.
De végül is ez volt az évfordulónk, és azt akartuk, hogy ne csak nekünk legyen különleges, hanem különösen nekik. Vacsora után Janusz és én is lefektettük a legkisebb unokánkat. Véletlenül bekapcsoltam az elektronikus bébiszittert, és a nappaliban hagytam.
Visszamentünk a konyhába, hogy befejezzük az előkészületeket.
És akkor meghallottuk… A Kaszja és Piotr közötti beszélgetést, amely miatt összeomlott a világunk. Rólunk beszéltek… Hogy mennyire régimódiak vagyunk, hogy mennyire zavarja őket az életmódunk, hogy hogyan próbáljuk „megvenni” a szerelmüket egy csicsás asztallal.
Kasia panaszkodott, hogy mindig úgy kell tennie, mintha tetszene neki, amit mi csinálunk. Péter hozzátette, hogy több pénzt kellene adnunk nekik, ahelyett, hogy ilyen „szarságokra” költenénk, mint ezek a partik.
Megszakadt a szívem… Annyi éven át azt hittem, hogy boldog család vagyunk. Lehet, hogy már nem segítettük őket anyagilag minden lépésükben, de megtettük értük, amit tudtunk. Felneveltük őket, képeztük őket, gyönyörű esküvőket rendeztünk nekik. Emlékszem, Janusz hogyan keresett pénzt, hogy segítsen Piotrnak fizetni a jelzálogot.
És ekkor hirtelen rájöttem, hogy a gyerekeim, a saját gyerekeim nem igazán értékelnek engem. Miért nem mondták a szemembe? Miért tettek úgy, mintha minden rendben lenne?
Janusz és én úgy döntöttünk, hogy nem mondunk semmit. Úgy tettünk, mintha nem hallottunk volna semmit, de azóta a nap óta semmi sem változott.
Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is megbocsátani nekik. Nem is arról van szó, amit mondtak, hanem arról, hogy nem volt bátorságuk egyenesen kimondani. Hogy az őszinteség helyett a hazugságot és a képmutatást választották. Lehet ilyesmit visszacsinálni?
Nem tudok nem gondolni rá. Kudarcot vallottam mint anya? Elkövettem valahol egy hibát, ami miatt a gyerekeim így éreznek irántunk? Túlságosan elkényeztettem őket?
