Harmincöt évem alatt Anna nagymamám volt az egyetlen rokonom, akit ismertem. Sajnos tavaly ősszel elhunyt, így nekem csak a férjem és a gyerekeim maradtak családomként. Gyerekként gyakran azon kaptam magam, hogy a távolba nézek, és elképzelem, hogy nézhetett ki az édesanyám, pedig nem volt róla fényképünk. Amikor tizennyolc éves lettem, a nagymamám végre elmondta az igazságot a szüleimről.
Anyám teherbe esett velem egy idősebb nős férfitól, és azt remélte, hogy a férfi elhagyja a családját, hogy feleségül vegye őt. Amikor a férfi visszautasította, anyám otthagyott a szülőszobában, és mindenkinek azt mondta, hogy halva születtem.
A nagymamám hat hónappal később megtudta az igazságot, és magához vett, magára hagyva a saját lányát. A nagymamám volt a mindenem, az utolsó leheletéig játszotta az anya, az apa és a barát szerepét. Még a lányaim dadája és tanácsadója is volt. Szóval, a múlt hónapban megjelent egy nő a küszöbömön, és azt mondta, hogy ő az anyám. Amikor a férjem szólt, hazarohantam, és szembesítettem a nőt: “Ki maga, és mit akar?” – kérdeztem.
– A saját édesanyádat is így köszöntöd? Azért jöttem, hogy találkozzam a családdal, és te nem engedtél be – válaszolta a nő – Anyám szülés közben halt meg. “Takarodj innen – mondtam dühösen és zavartan -, azt reméltem, hogy legalább egy kicsit törődsz velem. Bár nem voltam valami jó anya, és ez talán még enyhe kifejezés. De én szültelek meg téged – mondta dacosan -, nem tartozom neked semmivel, hölgyem, és igen, ez, hogy őszinte legyek, még enyhe kifejezés. Akkor mi a baj?” – mondtam, és az arcába vágtam az ajtót. Azóta nem jött vissza, és nem is vágyom rá, hogy újra lássam.
