Egyedül élek a háromszobás lakásomban. A férjem pár éve elhagyott, és most nagyon magányos vagyok. Néha olyan vagyok, mint egy farkas – ülök az ablaknál, nézem a holdat, és csak üvölteni tudok. Egyetlen fiam van, aki 10 éve házas.
Van két gyönyörű unokám és egy menyem, akivel nincs kapcsolatom. Ez a fő oka annak, hogy nem kommunikálok a fiammal és az unokáimmal. Egyszer a menyem neheztelt rám. Aztán minden összejött és összeveszett velem, nem az én hibám volt.
De a neheztelése nem teszi lehetővé, hogy újra felvegyük a korábbi kommunikációt a családommal. Sem a fiam, sem az unokáim, sem a menyem nem jönnek hozzám sokat.
És ha mégis, akkor is csak 10 percre. Többször kértem őket, hogy hozzák el az unokáimat, de csak annyit hallottam, hogy: „Anya, nem lehet”. A gyerekek különböző szakosztályokba és klubokba járnak, így nincs idejük a nagymamára. De a gyerekeknek szükségük van a nagymamára, hogyhogy nem értik ezt meg? Ha az az oka, hogy a menyem engem választott, kész vagyok bocsánatot kérni. Kész vagyok bármit megtenni azért, hogy a fiam és az unokáim hozzám jöjjenek. Belefáradtam az egyedüllétbe, nem bírom tovább.
Hogyhogy nem értik ezt meg? Nincs senkim, senki sem fog a segítségemre sietni, ha valami történik velem. A menyemnek meg kellene értenie engem: ő is anyós lesz egyszer. Most kell megértenie engem, hogy ne ismételje meg a hibáimat, később ő is özvegy lesz, akárcsak én. Kérem, segítsen nekem.
Nem tudom, hogyan hozhatnám rendbe a helyzetet. Már rájöttem, hogy a múltban hibáztam, de kész vagyok változtatni. Csak azt nem értem, hogy kinek van már szüksége rá. A fiam nem akar velem beszélni. Úgy viselkedik, mintha nem is az anyja lennék. Szerintem ez az egész a felesége hibája.
