21 éves vagyok. Öt évvel ezelőtt anyám egy második férfit hozott az otthonunkba. Az első perctől kezdve nem kedveltem őt. Őrként dolgozott. Két bőrönddel érkezett hozzánk, de azonnal elkezdett parancsolgatni és nevelni. Undorító típus volt. Nem tudom, mit látott benne az anyám.
A fizetése nyomorúságos, és a volt feleségének álnéven fizet. Soha nem jöttünk ki vele. Eleinte hallgattam. De aztán elkezdtem veszekedni vele. Az iskola elvégzése után állami ösztöndíjjal jelentkeztem az orvosi egyetemre. Gyermekkorom óta arról álmodtam, hogy orvos leszek. Igyekszem jól tanulni, bár az orvosi egyetem elég nehéz.
Még ösztöndíjat is kaptam. Fél évvel ezelőtt ez a fickó szemrehányást kezdett tenni nekem, hogy a nyakukon ülök: „Felnőtt vagy, de anyád nyakán ülsz, nem kell eltartanunk, mi etetünk, öltöztetünk, cipőztetünk, egyébként én már a te korodban is dolgoztam”. Elkezdett szemrehányásokat tenni, hogy nem hozok haza pénzt. Szerinte munkát kellene vállalnom, segítenem kellene nekik, mert nincs elég pénzem. És a legrosszabb, hogy anyám támogatja őt, azt mondja, igaza van, próbál nevelni, jó útra terelni. Anyám azt mondta nekem: „Szerezhetnél egy részmunkaidős állást, nehéz nekünk eltartani téged, nem vagyunk vaskalaposak”.
Két napja este ez a fickó azt mondta, hogy a felnőtt gyerekeknek külön kellene élniük a szüleiktől. Meglepődtem, és anyukámra néztem. Ő hallgatott, ami azt jelentette, hogy egyetértett vele. Bementem a szobámba. Másnap anyám elkezdett beszélni a tegnapi napról: „Ez nagyon nehéz nekem, választás előtt állok. Állandóan veszekszünk. Jelenetet rendezel, és nem tudod befogni a szádat. Én békében akarok élni. Igaza van, felnőtt vagy és külön kellene élnetek. Van egy hónapod, hogy találj egy lakást, és elmenj.” Megdöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy anyám úgy dönt, hogy megszabadul tőlem. Soha nem bocsátok meg neki.
