Nemrégiben munkába mentem, és dugóba kerültem. Mellettem egy fehér dzsip állt, amelyet egy negyvenes éveiben járó szőke nő vezetett. Az ablaka le volt húzva, így tisztán hallottam, amit mondott. Istenem, kicsim, jól vagy? Hogy van a törésed?
Mondd meg a kórház számát, kiveszem a munkából és megyek… Megölellek. Letörli a könnyeit, dudál, és folytatja a beszélgetést.
– Felrakták már a gipszet? „Felejtsd el ezt a dácsát! Majd anya maga gondoskodik róla. Most pihenned kell. És én szeretlek téged. Légy óvatos, hamarosan ott leszek. Azonnal megváltoztatja az arckifejezését, és tárcsáz egy másik számot. Az idiótámnak sikerült eltörnie a lábát. Biztos nagyon ki akart szabadulni a munkából. Micsoda szemétláda! El kell hagynunk a dácsát, amíg az idióta gipszét le nem veszik.
Nem fogok fára mászni érte. Elmegyek a lányokkal borozgatni, majd később felhívlak, beszélünk, igen, drágám, és sok szerencsét neked – mondta, és felhangosította a hangerőt. Akkor most macska vagy kecske, ha a férje ennyire undorító, van értelme együtt élni vele? Néha nem értem, mit gondolnak az ilyen emberek. Valójában tönkreteszik az életüket, a párjuk életét, sőt, még a leendő gyerekeik életét is.
